A Trafó Galéria kiállításait azért szeretem, mert nem feltétlenül a bejáratott nevek bejáratott alkotói módszerei köré szerveződnek a kiállítások, így aztán gyakran van ok és lehetőség a meglepődésre, a rácsodálkozásra. Meg lehet-e őrizni a frissességet, lehet-e – van-e hová – tovább frissülni? A válaszokat Fenyvesi Áronnál, a Trafó Galéria kurátoránál érdemes keresni.
– A galéria mennyire ágyazódott be abba, amit – éllel vagy lelkesen – kortárs művészeti közéletnek becézünk?
– 2011-ben kezdtem a Trafó Galériában dolgozni, tehát már viszonylag hosszú ideje itt vagyok. Ekkora időtartam alatt már sok rétegét sikerült kibontanom a helyben rejlő lehetőségeknek. A mostani kiállítás apropóján azt emelném ki, hogy lezajlott egyfajta erősebb fiatalodás a galéria programjában az elmúlt két évben. A galéria szerepe szerint egy középméretű hely, amelyik próbál mobilabb szereplő lenni, mint egy múzeum, vagy egy nagy, reprezentatív intézmény…
– …és mobilabb, mint egy kereskedelmi galéria.
– Ez érdekes kérdéseket feszeget, mert róluk is kiderült, hogy igazából tudnak mobilak lenni, még akkor is, ha őket elvben köti, hogy el kell adniuk ahhoz, hogy finanszírozni tudják a működésüket. Én az utóbbi időben azt látom, hogy a kereskedelmi galériák is valódi jól működő kiállítóhelyek lettek. Némely esetekben pedig már valahogy a háttérben végeznék a kereskedelmet. De ez egy komplex folyamat része, nekünk Trafó Galériaként fontos célunk továbbra is, hogy összekössük a város kiállítóhelyeit, tehát nagyon is figyeljük a többieket és időről időre megpróbáljuk összegyűjteni a fontosnak gondolt művészeket, hogy aztán elhelyezzük őket egy régiós kontextusban, aminek része az is, hogy továbbra is ablakok maradjunk a külföldre.
Nem akarjuk elvágni a középgenerációra irányuló figyelmünket sem, hiszen szerintem fontos kiállításai voltak Péli Barnának, Komoróczky Tamásnak, a Kis Varsónak, Gerhes Gábornak, Szabó Dezsőnek, Andreas Fogarasinak, a jövő évet pedig Németh Hajnal kiállításával kezdjük majd. De én nagyon erősen és kitapinthatóan érzékelek egy – szerintem zsákutcába vezető – folyamatot, ami nagyjából azzal leírható, hogy a nagy intézmények látókörén kívül reked több fiatal művészgeneráció. Egyre nő azoknak a száma, akik szerintem potens művészek, viszont egyáltalán nincsenek jelen az „úgymond a nonprofit kiállítóhelyek” rendszerében. Ez a felismerés vezetett odáig, hogy egyre fiatalabb kiállítókkal jelentkezik a Trafó Galéria.
– A pénteken nyíló Interferencia-kiállítás is ebbe az áramlatba tartozik? Ezen túl mi tartja össze az anyagot?
– Az „új absztrakció” a közös hívószó a négy kiállító esetében. Egyre tisztábban rajzolódik ki szerintem az a nagy tendencia, hogy a művészek újra absztrakt eszközök felé fordulnak. Ez nem egy klasszikus „-izmusként” leírható koherens jelenség, de az nagyon biztos, hogy rendkívül sokakat foglalkoztat. A négy kiállító művei is tárgyalhatók ebben a keretben, még akkor is, ha különböző motivációk alapján jutnak el a saját absztrakt nyelvezetükig. Én valójában olyan élményt szeretnék létrehozni ezzel a kiállítással, aminek hatására talán még többeknek tűnhet az fel, hogy ebben a generációban erős ez a téma…
– Az új absztrakcióról gyakran elhangzik, hogy egy piacilag manipulált irány.
– Persze, sokan azt állítják, hogy ez olyasmi, amit könnyű befogadni az univerzalitása miatt, a festészet-közelisége miatt pedig szeretik a gyűjtők. Szerintem ez a narratíva csak részben igaz, ráadásul itt, Magyarországon van egy nagyon érdekes lokális vetülete, mert az absztrakció nagy korszakai a hatvanas, hetvenes években volt, aztán a nyolcvanas évek újfestészete is belefutott, de azóta kicsit lappangott. A mostani friss generáció pedig a saját absztrakt nyelvével fontos generációs visszacsatolásokat végez, amelytől a korábbi jelenségek is új fénybe kerülnek.
– A mostani kiállítók neve talán nem mindenkinek cseng még ismerősen…
Számomra az Interferencia-kiállítás kapcsán az tűnik érdekesnek, hogy így, tematikusan összekapcsolva a különböző alkotókat, milyen együttműködés, együtthatás születik a művek között.
Fridvalszki Márk egy a trash-esztétikájából kiinduló hosszú folyamat részeként jutott el már egy ideje odáig, hogy az általa használt formai, térbeli megoldások az absztrakciót, a technikai glitcheket tanulmányozzák, és kifejezetten retrográd módon mutálják ezeket. Lesz a kiállításon például egy videója, amit visszaírt VHS-re, hogy ezzel is ráerősítsen a torzulásokra. Kicsit olyan összhatást is kelt a műveinek a kiindulópontja, mintha valami úttörő komputerművészet lenne. Érdekes módon számomra a művei mégis az időtlenség felé mutatnak.
Kútvölgyi Szabó Áron szobrászként végzett Pécsett, és ő a hálózatelmélet felől – mert az érdekelte – indult el az absztrakció felé. Installációjában sok a mellérendelő motívum és a talált tárgy, amitől kicsit privát múzeum hangulatot is áraszt, de az ő esetében a legkomplexebb folyamat az, hogy a tárgyak, vagy absztrakt motívumok miként kezdenek el formai önmagukon kívül másról is szólni.
Kristóf Gábortól két nagyobb méretű művet állítunk ki. Ezek tulajdonképpen ofszet nyomdagépek nyomóköpenyei, amiket, ha meglátsz egy galériában, akkor olyan a hatásuk, mint mondjuk egy Mark Rothko (1903-1970) festménynek. Jó nagy, szinte monokróm dolgok – szándékosan kerülve most a kép kifejezést – amiken vastag rétegben, de finom átmenetekkel terül a fekete nyomdafesték, a széleken pedig feltűnnek más színek is. Ő ezeket a felületek találja. A nyomdatechnika adta absztrakcióval dolgozik, mégis olyan, mintha a gépek működésében valahogyan megtalálná a lelket, ha nem túl giccses ezt állítani.
Szentesi Csaba, aki a legidősebb a kiállítók közül már egy jó néhány éve foglalkozik logókkal, popkulturális non-figuratív motívumokkal, amiket kiszakít környezetükből és más oldalukat mutatja meg, akár térbeli, akár fali műveiben. Mostani sorozata új, lényegében vászonra ragasztott festett, rajzolt papírokat tép vissza, amitől nagyon érdekes vad, költői aurája van számomra a műveinek.
– A nem a kortárs képzőművészetekre kihegyezett, utcáról betévedő, mezei járókelő tud ezekkel az alkotásokkal bármit kezdeni?
– Persze. Amiről eddig beszéltem, az csak szóbeli sűrítmény, verbális kivonat. De ezekben az alkotásokban pont az az érdekes, hogy alapvetően olyan tárgyak, melyek nagyon érzékiek, és önmagukban, magyarázat nélkül képesek beszippantani a befogadót. Egy csomó érzéki dolog történhet az emberrel a galériában, és ehhez nem kell feltétlenül kinyomozni a részletek minden apró összefüggését. Az új absztrakcióban pont az ígéretes, hogy egy univerzális nyelv, amiről lehet beszélni, de alapvetően már a vizualitásban megtörténik a nézővel.
– Azt ígértem, eláruljuk, hogy miként köthető az Interferencia a jövő évhez!
– A kiállítás tulajdonképpen a Next Fesztivál „előzenekara”. A fesztivál azt tűzte ki célul, hogy az egyébként pezsgő kulturális életünkben egymástól függetlenül, hálózatosodás nélkül működő alkotókat összekösse és bemutassa. Ez a rendezvénysorozat tájékozódási pont: aki besétál a Trafóba, az jó eséllyel találkozhat olyan dolgokkal, amiket magától csak később fedezne fel. Egy-két nap alatt képbe lehet kerülni az ügyben, hogy mit csinál a fiatal magyar művészgeneráció.
– Melyek a Next Fesztivál hangsúlyai?
Két évvel ezelőtt már rendeztünk egy ilyen fesztivált, akkor a tánc és a színház volt a fókuszban, amit tágítunk a zene és a képzőművészet felé. Az új absztrakció pedig adta magát: hívószava tud lenni egy ilyen megmutatkozásnak.
