Az egyik gyertyát érted gyújtom, Singer nagypapa, a másikat pedig Babka lelki békéjéért, gondoltam. Hármat köröztem a tenyeremmel. A csukott szemem mögötti világűrben millió sárgás lángot láttam, mintha Singer nagypapa és a többi holokausztban elpusztult lélek csatlakozott volna a sábátomhoz. A második körrel a többi zsidó asszonyhoz kapcsolódtam, aki velem egy időben gyújtott gyertyát, a harmadik kör pedig minden olyan nőhöz kötött, aki a világ bármelyik részén a történelmi idő bármelyik pontján ugyanezt a mozdulatot tette, teszi, vagy tenni fogja, ahogy az Örökkévaló héber neve, a ’hasem’ is magában foglalja a múltat, a jelent és a jövőt.
Margit Patrícia Eszter írónővel beszélgettünk A zsidó menyasszony című regényének megjelenése kapcsán.
A regény hősnőjével megesett színes, szerteágazó történeteket erősen áthatja az identitás megtalálásának elemi vágya. Ám kiindulópontként arra volnék kíváncsi, hogy a fiktív alaktól eltekintve (hiszen rá később visszatérünk), milyen gyökereket mondhat magáénak a szerző?
Az én családom nagyon kevés, ám annál homályosabb zsidó gyökérrel rendelkezik, és éveken át megszállottan kutattam a nagy betűs igazságot. Minden történetnek többféle verziója volt nálunk. Egy időben nagyon fontos volt számomra, hogy megtudjam, hová tartozom, és ki vagyok. Minden vágyam az volt, hogy találjak valamit, mint a történetem főhőse, mondjuk kiderüljön, hogy van a családunkban egy-két csodarabbi, vagy legalábbis olyan spirituális útkereső, mint én. Emlékszem, mekkora sokk volt, amikor sok évi kutatás után megtudtam, hogy bár zsidóként nőttem fel és minden barátom zsidó volt, a nagy titok a mi családunkban a hétszilvafás magyar címeres, nemesi származás volt a 13. századra visszamenőleg. A helyzet iróniája, hogy végül az izraeli rabbik pont arról a nagymamámról állapították meg a zsidó származást, akiről soha sem gondoltam volna. Ő rendszeresen járt katolikus templomba, fintorgott, ha valaki kimondta azt a szót, hogy zsidó, és kinevetett, amikor vallásos lettem. Olyan keresztlevelet adott nekem, amin nem létező német város szerepelt – szerinte innen költözött Erdélybe az a bizonyos Dávid nevű, svábnak mondott göndör fekete hajú rokon. Ez a nagyim a rabbikat lehülyézi, amiért az apját zsidónak titulálják és lesajnál engem, hogy ilyesmikkel töltöm az időmet ahelyett, hogy pénzt keresnék. A regényemet természetesen nem olvasta és ezt a cikket sem fogja, de ha mégis a kezébe jutna, biztos megsértődne, és azt mondaná, az unokám zsidó, de én nem. Ha kérdeznék, ez hogy lehet, csak a vállát húzogatná.
Emlékszik még, melyik volt az Őstörténet, az a mag, ami elindította az egészet, ami megírást „követelt”?
Az átlagosnál jóval több kalandban volt részem: éltem Izraelben, Hollandiában, Franciaországban, és tíz éve Amerikában. Akkor bicikliztem Budapest útjain, amikor még nem voltak bringautak, akkor jógáztam, amikor még csak egy-két hely volt a városban, és olyan zsinagógákban is megfordultam, ahol ötven évig csak ugyanaz a tíz öreg bácsi csoszogott el rendszeresen. Nem sok magyar járt előttem a jeruzsálemi és a cfáti misztikus jesivákban tanulni kabbalát, és még fizetést is kaptam azért, hogy érdekes történeteket írjak ‒ a Népszabadság junior izraeli tudósítójaként is dolgoztam Yehuda Lahav mellett.
Ez a második intifada idején volt 2001/2002-ben, amikor hetente voltak terrortámadások. Én magam két terrortámadást is (éppen hogy) túléltem, de sajnos épp az a kedves amerikai barátom, Ben, aki a legtöbb lelki támaszt adta számomra, meghalt a Héber Egyetem éttermében történt robbantásban. Nem sokkal Ben halála után a Pardeszes (Pardes Institute of Jewish Studies ‒ jeruzsálemi Pardes Intézet) diákokkal meglátogattuk egy kórházban a sebesülteket, és legnagyobb meglepetésemre nagyon megörültek nekünk, pedig teljesen ismeretlenek voltunk. Úgy tűnt, annyira belefásultak az izraeliek a terror hétköznapjaiba, olyan sokan megsebesültek és estek át traumán, hogy emberfeletti erőfeszítésbe teltek a legbanálisabb cselekvések is. Amikor úgy kell az iskolába, a játszótérre, vagy a közértbe elindulni, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat az ember, nem maradhat elég lelki ereje a folytonos beteglátogatásra. Az újságcikkek akkoriban többnyire csak az áldozatok számát és a helyszínt tartalmazták. Én viszont tudósítottam úgy is, hogy a Ben Yehuda utcáról még nem mosták le az előző éjjel egy fagylaltozónál meggyilkolt kamasz gyerekek vérét. Cikkeim olvasottsága jelezte számomra, hogy egyedi, emberi történeteket tudok hozni Izraelből és a zsidó közösségből, melyek bemutatják a valóság egy mélyebb rétegét.
Ha valaki jógázik és rendszeresen szanszkrit mantrákat mormol Sivához, az embereknek meg se rebben a szeme. Ám amikor hazajöttem Magyarországra vallásos zsidóként a kétezres évek elején, még egyáltalán nem volt elfogadott ez az út – főleg nem egy értelmiségi újságíró számára. Az úgynevezett zsidó reneszánsz előtt, amikor még nem volt divat kabalát tanulni, a barátaim, a kollégáim, és a családtagjaim folyton a szemembe vágták, hogy megbolondultam és mindent megtettek, hogy lebeszéljenek a vallásos útról. Nagyon mókás pletykák terjengtek rólam. A regényben szerettem volna bemutatni, hogy a zsidó vallás különféle módozatai miként lehetnek a spirituális útkeresők valódi választási lehetőségei.
A szerelmi történet mozzanatai és a lelki fejlődés különböző állomásai közt mélyebb összefüggés van. Saciból Sári majd Sára lesz. Mit tart Ön a nővé válás legizgalmasabb pontjainak?
A kevés önbizalommal rendelkező lányok – mint amilyen én voltam kamaszként – a párkapcsolatok sikerességén mérik le az értéküket. A könyv arról szól, hogy a Zsidó Menyasszony hogyan váltja meg saját magát ‒ nem egy férfi, hanem szimbolikusan a zsidóság menyasszonya lesz, a spirituális utat választja. Persze megtalálja az igaz szerelmet is, de nem egy fehér lovas herceg személyében, hanem egyenrangú félként.
A regény végén találunk egy bibliainak mondható beteljesülést, Sára és Ábrahám kettősében. Nem érzi ezt túl direkt választásnak? Egyébként mit testesítenek meg a nő életében ezek a férfiak?
A három férfi három kabbalista szefirát reprezentál és háromféle életfilozófiát – Belga a gövura – erő szefirát képviseli: annyira kritikus bármilyen rendszerrel kapcsolatosan, hogy segít Saci számára életében először kívülről látni a dolgokat. Valódi alternatívát azonban nem tud kínálni a kritikán kívül, és rendkívül kontrollálja Sacit. A második szerelem, Baruch Szimcha a heszed, azaz jóság képviselője. Óriási szíve az, ami Saci számára gyógyírként hat a szigorú Belga után, de amikor kilendül az egyensúlyból a túláradó szeretet negatívumba csap át (megcsalja Sacit, majd felelőtlenül szeretkezik vele és elhagyja). A harmadik férfi Ábrahám a tiferet – szépség szefirájának a képviselője, karakterében egyensúlyban van a jing és jang, a férfi és női principium, a kedvesség és a szigor.
Milyen tervei vannak a jövőben írónőként?
Tíz éve New Yorkban élek amerikai muzsikus férjemmel és a kislányommal. Az Art Kibbutz nemzetközi zsidó művésztelepet vezetem. Ez az USA ötven legsikeresebb zsidó szervezete között szerepel. Egy új regényen dolgozom jelenleg, melyben Ábrahám, a haszid vőlegény Magyarországra látogat, a terveim szerint idővel majd New Yorkba is eljutnak a szereplők – és nagyon élvezem azt a kevés időt, amit írással tölthetek.
