Ez a projekt éppen nem bukott el,ami viszont Paul Renner energiatartalékainak ismeretében nem is meglepő.
Paulival Prinzendorfban találkoztunk először. Zsenge művésznövendékként a legvadabb időkben, az első feleség, Beate váratlan halála után lett Hermann Nitsch asszisztense. Kitanulta a festészetet, járta a maga útját, aztán 1998-ban, a hatnapos játék harmadik napján felbukkant a kastélyban, felállította mobil konyháját a kert aljában, és három napon át főzött-sütött a vendégeknek.
2009-ben felkért, hogy mondjak beszédet sanghaji vacsorasorozatának záróestéjén. Igazában az egész vacsorasor eszmei vázát együtt raktuk össze Paulék vorarlbergi házában, téli vakációnk idején. „Feng Huang: Metamorphoses”, ez volt a sorozat címe, és volt abban minden: vér és arany, tűz és víz, ég és föld, és persze jó sok alkohol. Igyekeztem elmagyaráztam kínai barátainknak, hogy miért jó sok fröccsöt inni, és keverékről keverékre haladva, hogy juthatnak be ők is a bölcsesség templomába, s ha már bent lesznek, mit tanulhatnak a fröccsivás legnagyobb bölcselőjétől, Szindbádtól. Kétkedve hallgatták a történetet: nem szeretik, ha buborék van a vízben, olyannyira nem, hogy szavuk sincs a szódára. Ráadásul „fehérbor” nekik minden, ami színtelen és szesz van benne, a legjobb chablis meg a hatvan fokos cirokpálinka is. Nem csoda, hogy a vacsorát záró krampampuli sokkal jobban megnyerte a tetszésüket: hatalmas lábasban főztük francia borból és konyakból meg helyi pálinkából, jó sok szárított gyümölccsel és cukorral: tűzijáték is volt, édes is volt, szesz is volt benne – több sem kellett kínai barátainknak. Pauli ráadásul kinevezett az általa alapított Hell Fire Touring Club magyar elnökének.
Tavaly Piemontban jöttünk össze újra. Nehéz arról a vidékről elragadtatás nélkül beszélni! Ápolt szőlőskertek és virágos rétek, szarvasgomba-termő ligetek és vaddisznókkal sűrű csalitosok között áll a néhány éve elhunyt kiváló szobrász, Aldo Mondino szürreális háza. Paul családjával itt tölti az év melegebbik felét, és itt nyitotta meg múlt októberben két hónapra szóló „Illegális Vendéglőjét”. Hétvégéről hétvégére szédítően pazar programot állított össze a konyhai „ős-zseni”, a spiritus familiaris, a házi főző-lángelme tiszteletére: pácolt tonhal egy szicíliai öreg halász kunyhójából, szarvasgombán nevelkedett vaddisznó a közeli erdőkből, hegyi füvekkel érlelt kecskesajt Campagnából – csupa „made at home” adalék opulens menüsorokká komponálva.
Az Illegális Vendéglőben egy hétvégére a „részeg lúdnak” jutott a főszerep: kilenc kilónyi hízott libamájat és hetven-nyolcvan liter tokajit vittünk esőben-szélben – Szlovéniában nem láttuk a hófúvástól az utat –, hogy némi hazait tálalhassunk a válogatott vendégseregnek: máslásban érlelt libamáj-patét, magyaros sült libamájat, libaerőlevest maceszgombóccal, töltött libanyakat birsalmamártással, túrós csuszát és flódnit borsodóval. A fogások között levetítettük az újraszínezett „Ludas Matyi” Döbrögi-verő jeleneteit, utoljára pedig a „Szindbád” nagy ebédjelenetét. Innovációs nagydíjra az egész így együtt aligha pályázhatna – hanem az a máslás! Terjék Lajos bácsi mádi pincéjéből, ugyanonnan ’96-os száraz szamorodni, aztán még mosóbor is – mindeme csodákért örök hála Víg Gyulának. Hárman mentünk, hárman jöttünk – Kerekes Zoltán sen. és jun., meg jómagam. Zoliék autója színültig töltve, így érkeztünk, szlovéniai hófúvás után, a napfényes piemonti langymelegbe. Tréfálkozott is Pauli a teli szekeret meglátván, hogy lám, megjövének Hunniából az három cigányok, s elhozák, amit útközben lelének, innen-onnan öszve-szedegetének. Zoltán sen. nem is hagyta lecsapatlanul a feldobott labdát, s felelt, hogy úgy ám, de vigyázzék kend, mert ugyanilyen teli szekérrel fogunk majd távozni, s kend aztán biz’ napokig veheti lajstromba a hiányt. Nevetett Pauli, és nem is távozhattunk, amíg fel nem málháztuk a kocsit proseccóval, prosciuttóval, grappával és borral. Így jár minden piemonti, aki Hunniából hív magának vendégszakácsot.
{jcomments on}
