- A jövő Nobel-díjasait szerződtetné?
- A CEU új hálózatkutatási eredményei alapján megjósolhatóak a sikeres tudományos karrierek
A mai napon publikálta a Science magazin Roberta Sinatra és Barabási László, a CEU hálózatkutatóinak tanulmányát a kutatók sikerességének számszerűsítéséről a fizika, közgazdaságtudomány, ökológia, kognitív tudományok, idegtudományok, biológia és kémia területén.
Sinatra és Barabási amerikai intézményekben dolgozó kollégáikkal közösen tanulmányozta a siker tudományát, és arra jutottak, hogy azt a társadalom arról alkotott felfogása határozza meg és nem maga az objektív eredmény, vagy teljesítmény.
Hajlamosak vagyunk elfogadni azt az egyenletet miszerint, ha valami jót teszünk, akkor a siker automatikus. A kettő között van korreláció, azonban ez korántsem automatikus
– mondta Sinatra, a CEU Hálózatkutatási Központjának adjunktusa.
Ennek az az oka, hogy amikor valami jót teszünk, akkor valójában teljesítményre gondolunk – például egy gyors futóra vagy egy ismert festményre. A siker azonban az, amit a társadalom teljesítményként értékel, amit a társadalom a sikerről gondol. Tehát akkor vagyok sikeres, ha körülöttem sokan gondolják azt, hogy jó teljesítményt értem el. Azt reméljük, hogy amikor valaki sikeres, jó teljesítmény van mögötte, de ez nem egy az egyben megfeleltethető.
Sinatra Da Vinci Mona Lisáját hozza fel példaként: habár Da Vincit régóta géniuszként tartották számon, a Mona Lisa nagyjából ismeretlen volt, amíg el nem lopták a Louvre-ból a 19. század elején. A múzeum alkalmazottainak három napjukba telt, amíg egyáltalán észrevették, hogy hiányzik. Az incidens óta a festményt rendkívül értékesnek tartják, és évtizedek óta a párizsi látogatások kötelező pontja a festmény megtekintése. Ahogy egy művész főműve is megszülethet karrierje bármelyik szakaszában (vagy akár a halála után is) ugyanúgy egy tudósé is.
Azt látjuk, hogy a tudósok legnagyobb hatású munkájának eloszlása véletlenszerű a karrierjük során. Más szavakkal: a legnagyobb hatású tanulmány ugyanakkora valószínűséggel fordul elő bárhol a tudós publikációinak sorában – lehet az első, vagy a középső, vagy akár az utolsó is
– írta Sinatra és kutatócsoportja.
A véletlen eloszlásról szóló szabály érvényes a különböző tudományterületeken, különböző hosszúságú karrierek alatt, különböző időszakokban, egyedüli és közös publikációk esetén, és akkor is, ha az eredmények elismerése egyenlő vagy egyenlőtlen az együttműködő tudósok között.
A siker kulcsa a Sinatra, Barabási és kollégáik által kutatott területeken a magas „Q”, a szerencse és a produktivitás együttese. Az egyéni Q a tudós tanulmányainak hatásán, idézettségén múlik, ez a szám fedi fel tulajdonképpen az egyén képességét és szerencséjét. De mi is a Q? Sinatra elmondása alapján a Q az IQ-ból származik, mert az is mérhető, és az sem változó. Sinatra a nagy mennyiségű publikációt ahhoz hasonlította, ha valaki sok jegyet vesz a lottón. Aki több szelvényt vált, annak nagyobb esélye van nyerni.
Hiszik vagy sem, eddig nem gondolt senki a produktivitás és tudományos hatás ilyen kapcsolatára
– mondta. A csoport az Amerikai Fizikai Társaságtól (APS – American Physical Society), a Google Scholartól és a Web of Science-től származó nagy mennyiségű adattal dolgozott, hogy meghatározza az egyes tanulmányok és felfedezések hatását azok idézettségére alapozva.
A három faktor együttes megléte nélkül nem lehet kiemelkedő felfedezést tenni, magyarázta Sinatra. Például, ha rendkívül produktív valaki, de nincs magas Q-ja, nem lesz sikeres. Ha magas a Q-ja, de nem próbálkozik (nincs elég publikációja), nem lesz sikeres.
Ezzel a három elemmel meg tudjuk határozni a címkéket, meg tudjuk jósolni a jövőt. Megvizsgáljuk például egy tudós 10 tanulmányát, és megmondjuk mi fog vele történni tudományos karrierje során. A másik tanulság az, hogy az értékelési rendszerek tervezésénél ezekre az eredményekre is építenünk kellene. Ha tehát valakinek van egy korai, nagy hatású felfedezése, az nem feltétlenül a felívelés jele. Ha viszont valakinek még mindig nem jött el az áttörés, de folyamatosan jelentős hatású tanulmányokat publikál, annak előbb-utóbb eljön a nagy felfedezés. Ez azért fontos, mert a jelenlegi értékelési rendszerek határozzák meg a tudományos támogatásokat és díjakat az eredmények fényében
– mondta.
Korábban is létezett olyan kutatás, amely hozzávetőleges csúcsokat határozott meg a karrierek során jelentkező kreativitásban, de Barabásiék új kutatása cáfolja ezt, amit számos életből vett példával támasztanak alá. Az amerikai elméleti fizikus és matematikus Frank Wilczek még doktori hallgatóként írt legelső tanulmányáért évtizedekkel később kapta meg a Nobel-díjat. A skála másik végén a már elhunyt amerikai kémikus, John Fenn áll, aki a karrierje legvégén kapta meg a Nobel-díjat, egészen pontosan azután, hogy nyugdíjazták a Yale-en.
Két fontos mérési eredmény volt igazán meglepő. Az egyik szerint a legjobb, legnagyobb hatású tanulmány elhelyezkedése véletlenszerű a tudósok karrierjében
– mondta Sinatra.
Egy tudós minden munkájának meg tudom határozni a hatását annak idézettsége alapján. Némelyik nagyhatású, némelyikkel felsül, és néhánynak csak kisebb hatása van. Ezt megtehetjük ezer tudóssal, és azt látjuk, hogy a kutatóknak nem tapasztalatra van szükségük a legjobb munkájuk eléréséhez. A legnagyobb hatású tanulmány valószínűsége nem középen, nem elől és nem a karrier végén a legnagyobb, bárhol lehet.
Az alábbi videó részletesen szemlélteti a kutatást:
A kutatást az intézményekre levetítve is elvégezték, hogy meghatározzák vajon segít-e, ha a tudós egy ismert egyetem vagy kutatóközpont tagja. A kutatócsoport azt találta, hogy ha egy kutató egy kevéssé ismert egyetemről a Harvardra megy, akkor ott sem lesz idézettebb, mint korábbi intézményében.
Ez váratlan eredmény, de az egyik magyarázat szerint ahhoz, hogy valakit felvegyenek a Harvardra, már az előző, kevésbé ismert intézményben is nagyon jónak kellett lennie
– mondta Sinatra.
Nem a Harvard ténye hoz magasabb idézettséget, hanem maga a munka, függetlenül attól, hogy a kutató melyik intézményben írta. Azonban abban az esetben, ha a Harvardról megy valaki egy kisebb egyetemre, megfigyelhető a tudományos hatás csökkenése, de nem szignifikáns mértékben.
A kutatást a jövőben kiterjesztik a tudományos teljesítmény és a nemek összefüggéseinek vizsgálatára. A csoport a következő kutatásában a művészek karrierjeit vizsgálja, ahol megpróbáljak meghatározni, hogy mi tesz értékessé egy előadást.
