Azt hiszed, tudod, mi a különbség jó és rossz között? Tévedsz… Egy exkluzív devoni fiúiskola igazgatóját holtan találják az iskola aulájában; felakasztotta magát. Néhány órával korábban egy csomagot talál az íróasztalán, és azonnal tudta, ki és miért üzent neki ily módon. És azt is, hogy mi az üzenet: elérkezett a vég.
Katerina Diamond A tanár című izgalmas könyve a General Press kiadónál jelent meg, most egy részletet olvashatsz a krimiből, és ha tetszett, itt akár meg is rendelheted:
A tanítási nap a megszokott, unalmas mederben csordogált. Jeffrey papírokkal szöszmötölt – elvarrta a szálakat, amennyire tudta –, de néha ismét a fiókjában lévő, furcsa könyvre terelődtek a gondolatai. Mindig is nagyon ügyelt rá, hogy ne derüljön fény a bűnös hajlamaira, mert tisztában volt vele, hogy akkor búcsút inthetne a karrierjének, pedig nagyon szerette a munkáját. Ó, ha az emberek tudnák, milyen érzéseket váltanak ki belőle ezek a fiúk! Csaknem harminc éve dolgozott már az iskolában. Harminc hosszú év, és még nem történt semmi baj.
Egy órával az utolsó kicsengetés előtt már egyértelműen érződött, hogy a diákság mielőbb szabadulni akar. A tantermekből az addiginál nagyobb zaj szűrődött ki, és az utolsó szünetben a folyosó is csak úgy zengett a fáradt gyerekek lármájától, pedig általában betartották a zajszintre vonatkozó szigorú szabályokat. Aztán végre-valahára ütött az óra, és csend borult a főépületre: a bentlakók visszaballagtak a kollégiumba, a bejáró diákok pedig hazabuszoztak.
Jeffrey elővette a fiókból a könyvet, és megtapogatta a borítóját. Már ez az érintés is emlékeket idézett, mintha egy régi, közeli barátot látna viszont. Nagyot dobbant a szíve, amikor végighúzta az ujját a kötet címének betűin: Das Geschenk. Az ajándék… Kinyitotta, és olvasni kezdte. A némettudása nem volt a régi, de ezt a könyvet már jól ismerte. A régi idők, a régi életmód elkötelezett híveként a történelmi jelentősége miatt szerezte be, no meg azért, mert nagy éleslátással elemezte az ő „állapotát”, és azt is, hogy miként lehetne változtatni rajta. A könyvet azóta nem adták ki újra, nem lehetett kapni a boltokban. Nehezen fellelhető ritkaságnak számított, és valaki sokat fáradozott, mire a nyomára bukkant. Jeffrey tudta is, kinek köszönheti. A könyv hű társa volt annak idején, amikor választ keresett a nagy kérdésre, hogy miért olyan, amilyen, és miért van szüksége arra, hogy serdülő fiúkkal vegye körül magát, miért hagyja hidegen egy nő illata.
Beköszöntött a félhomályos nyári este. Jeffrey kinyitotta a laptopját. Biztosra vette, hogy már a takarítónők is hazamentek, így egyedül maradt az épületben. Bedugta a táblagépét, hogy ne az iskola hálózatát használja. Bejelentkezett a biztonságos online fényképtároló weboldalra, és közben hegyezte a fülét, hogy nem hall-e kintről valami neszt. Miután beírta a jelszavát, feljöttek az évszámokkal jelölt mappák, amelyeken belül ábécérendben követték egymást a különböző fiúnevekkel jelölt fájlok: Jason, Marcus, Robert és így tovább. Ők voltak Jeffrey kedvencei. Mert Jeffrey nem volt olyan hülye, hogy a merevlemezén tárolja a rá nézve terhelő bizonyítékokat. Nem, ő ennél sokkal okosabb volt, és szép summát fizetett a biztonságáért a „mély weben”. Most rákattintott az első, Daniel nevű mappára, de az nem nyílt meg. Másodlagos jelszót kért, pedig ennek nem lett volna szabad előfordulnia. A pánikba esett Jeffrey sorra próbálta megnyitni a többi fájlt is, de hiába. El akarta tüntetni, ki akarta törölni őket, de nem fért hozzájuk. Pedig ezekről a fotókról senki sem tudott, még a rajtuk látható fiúk sem. Vajon ki jött rá a titkára, és hogyan?
[…]
A kétszárnyú üvegajtón belépve fájdalmasan hunyorított, mert hasogatta a fülét az irtózatos hangerővel bömbölő, torz zene. Elöl, a pódiumon egy szék állt, a szék fölött pedig egy hurok lógott. A bal oldali, piros bársonyabrosszal letakart asztal már-már ünnepélyes hangulatot varázsolt az aulába. Az asztalon csodaszép, ébenfa doboz feküdt. A zene elhallgatott, de Jeffrey-nek igencsak csengett a füle, mert még szoknia kellett a hirtelen beállt csöndet.
– Szervusz, öreg barátom! – Férfihang volt, de Jeffrey nem ismerte meg. Hiszen olyan régen volt már.
– Mit akarsz?
– Nem arról van szó, hogy én mit akarok. Hanem arról, aminek meg kell lennie.
– Miért pont ma, ennyi év után? – kérdezte Jeffrey. Nem mert hátrafordulni, nem mert szembenézni a végzetével.
– Nem tudod, mi van ma? Az van, hogy pontosan tizennyolc év telt el. Tizennyolc éve láttam meg, micsoda szörnyeteg vagy. – A férfi nagyon lassan beszélt, és csak úgy sütött belőle az eltökéltség. Jeffrey nem erre számított.
– Ha azt hiszed, hogy felkötöm magam, nagyon tévedsz – mondta a hurokra pillantva.
– Nem hiszem, hanem tudom – suttogta a férfi olyan elszántan, hogy Jeffrey egyből felfogta: ez nem csupán kérés.
– Kényszerítened kell majd, és annak nyoma marad. Tudni fogják, hogy nem öngyilkosság történt. – Jeffrey hangján érződött a pánik. Kétségbeesetten kereste a kiutat, de minden kiejtett szóval egyre szánalmasabbnak érezte magát.
– Mindenképpen meghalsz még ma, akár így, akár úgy. Nekem jobb, ha öngyilkosságnak néz ki a dolog, de szívesen csinálom úgy is, hogy legyen benne valami élvezet.
– Azt nem tennéd meg!
– Dehogynem! Ne áltasd magad. Hiszen ott voltam, emlékszel? Láttam, mi lakozik benned. Láttam, milyen beteg vagy.
– Úgysem mondod el senkinek. Hiszen ki hinne neked az én szavam ellenében?
– A fényképek önmagukért beszélnek. Tudod, amiket akkor készítettél. Nem is beszélve a többi fiúról, akiket azóta fotóztál le. Látom, az öltözőkből már eltávolítottad a rejtett kamerákat. Féltél, hogy valaki rájön, mennyire kedveled a kisfiúkat?
– Honnan tudsz a rejtett kamerákról?
– Figyeltelek. Tevékenységfigyelő programot telepítettem a gépedre, azaz láttam, mikor melyik billentyűt nyomod le, milyen weboldalakra mész föl. Láttam minden jelszót, amit beírtál, minden üzenetet, amit elküldtél. Továbbá egy virtuális magánhálózatot is telepítettem, így már hetek óta hozzáférek a gépedhez. Sőt, nemcsak hozzáférek, hanem irányítom is.
Jeffrey lassan elindult az asztal felé. Tisztában volt vele, hogy a doboz szinte bármit tartalmazhat, és majdnem biztosra vette azt is, hogy nem túl kegyes halálnemet választottak számára, tehát aligha számíthat például egy pisztolyra… Érezte, hogy a férfi szorosan a háta mögött áll, olyannyira, hogy kis híján összeér a testük. Megfordult a fejében, hogy fölkapja a dobozt, és beveri vele a rohadék pofáját. De mi van, ha téved, ha a fickó nincs is olyan közel hozzá? Nem, mégsem reszkírozhatja meg.
– Egy ujjal sem nyúltam hozzájuk! – suttogta, de tisztában volt vele, milyen visszataszítóan gyenge a hangja.
– Csakhogy az ilyeneknél, mint te, Jeffrey, ez mindig csak idő kérdése. Újra meg fogod tenni, mert nem fogsz bírni magaddal. De ha nem teszed meg, akkor is megtalálják azt a pendrive-ot, ha mondjuk infarktust kapsz az asztalodnál, és feltúrják a fiókjaidat. Láttam azokat a fájlokat, láttam a képeket. Láttam, ahogy figyeled a fiúkat. Vajon mennyi idő kell hozzá, hogy többre vágyj? Ha megtalálják ezeket a fájlokat, úgyis levonják a konzekvenciát. – A férfi teljesen ridegen, érzelemmentesen beszélt, még csak egy csipetnyi gúnyt sem lehetett felfedezni a hangjában. – Ne feledd, hogy én a saját szememmel láttam, mennyire szeretsz kukkolni.
Jeffrey felszisszent, mert egy kéz tapadt a derekára, majd lassan elindult fölfelé, és finoman becsusszant a két lapockája közé. Lelki szemei előtt szinte látta is a csupasz bőrén sikló ujjakat, amelyek már a tarkójánál jártak, azt simogatták gyengéden a zilált, izzadt, göndör hajába túrva. Jeffrey-ben a férfiujjak jóleső érintésére megmoccant valami.
– Hagyd abba!
– Fogadni merek, hogy százszor is lejátszódott a fejedben ez a jelenet, amikor még fiatalabb voltam, és tetszettem neked. Akkor nem mondtad volna, hogy hagyjam abba – suttogta Jeffrey fülébe a férfi. – Mert szereted a kamaszokat, nem igaz? Hát, sajnálattal közlöm veled, hogy már nem az a kisfiú vagyok, aki akkor voltam. Most már felnőtt férfi vagyok.
– Mi van a dobozban? – kérdezte végül Jeffrey, és fújt egy nagyot.
– Menj, és nézd meg. Tudom, hogy szereted, ha van választási lehetőséged, úgyhogy most választhatsz.
Jeffrey keze tétován megállt a doboz fedele fölött. Valami megfejthetetlen ábrát véstek a kézzel faragott, fekete ébenfa ládikára. Jeffrey-nek kiszáradt a szája, amikor kinyitotta, és belenézett. Minden izma megfeszült, akkora erőfeszítésébe került, hogy talpon maradjon. A doboz tartalma láttán kiszaladt az arcából a vér, és forogni kezdett körülötte a nagyterem.
– Tudod, mi ez?
– Igen – felelte Jeffrey, de már a saját hangját sem hallotta, úgy vert a szíve. A körte formájú fémeszközre meredt.
– Hát nem gyönyörű? Nézd csak meg, milyen finom munka ez a dombormű, milyen részletesen ki vannak dolgozva azok a levelek! – A férfi ezt olyan közelről mondta, hogy Jeffrey érezte a bőrén a meleg leheletét. – Na, nem veszed a kezedbe?
– Nem.
Jeffrey érezte, hogy a tarkóját markoló kéz igen erős. A kézhez tartozó test is hozzápréselődött, és ez fölizgatta, ugyanakkor rémülettel töltötte el. Most először látott valamit a férfiból: a dobozban lévő szerszámért nyúló kezét. Ismeretlen volt a nagy, erős lapátkéz, Jeffrey-nek mégis déjà vu érzése támadt.
– Mindenkinek lehet találni személyre szabott ajándékot. Ezt például mintha direkt neked találták volna ki. Kínzókörte. Tudod, amikor ezt feltalálták, még hittek abban, hogy a büntetésnek összhangban kell lennie az elkövetett bűnnel, és azon a testrészen kell végrehajtani, amely vétkezett. – A férfi még közelebb nyomult Jeffrey-hez, és a szorítása is erősödött. Mély hangon, suttogva folytatta: – Hazug vagy, és szodomita… Szerinted hová dugjam be ezt a kis szerkentyűt?
– Nagyon kérlek… – nyögte ki meglehetősen fölöslegesen Jeffrey.
– Emlékszel még, hogy működik? – kérdezte a férfi, majd elengedte őt, és egylépésnyire eltávolodva, kezében a körte alakú szerszámmal, járkálni kezdett föl-alá. – Ha a végén megtekerem a srófot, a körte tágulni kezd, és a végén megháromszorozódik a kerülete. Ha például beleteszem a szádba, amihez persze túl kell jutnia az elülső fogaidon, alighanem ki is tör párat… Szóval, ahogy ott bent tágul, a többi fogadat is kifordítja a helyéből. Biztos el tudod képzelni, milyen lehet ez érzéstelenítés nélkül.
– Elég…
– Aztán kiugrik az állkapcsod, és ebből kifolyólag alighanem eldugul a torkod, nem is beszélve arról, milyen régi ez a szerszám: minden bizonnyal nyüzsögnek rajta a bacilusok. Mire elzáródnak a légutak, olyan fájdalmaid lesznek, hogy jó eséllyel észre sem fogod venni az oxigénhiányt. Lassan fogsz meghalni, és a halálodat feltehetően hypoxia okozza majd. Szép sorban, egyenként mondják fel a szolgálatot a főbb szerveid. Alig-alig jutsz majd oxigénhez, de ez a szánalmasan csekély mennyiség is hosszú percekig életben tart, azaz hosszú percekig fogsz agonizálni. Márpedig a fájdalom már csak olyan, hogy egyetlen perc is maga az örökkévalóság.
– Elég! – ordította el magát Jeffrey. Visszaverték a hangját a falak. Aztán lejjebb vándorolt a tekintete, és feltűnt neki, hogy ökölbe szorított keze kifehéredett a félelemtől.
– Persze, mindez csak akkor következik be, ha a szádba teszem az eszközt… Nem valószínű, hogy a másik forgatókönyv szerint fogsz meghalni, pedig gyanítom, hogy azt kívánod majd, bárcsak így lett volna.
– Ha megteszem, eltünteted a fotókat? – Jeffrey szíve a torkában dobogott, miközben a hurokra emelte a tekintetét. Felfogta, hogy nincs választása, hogy mindig is ez volt számára az egyetlen lehetséges végkifejlet.
– Ez a könnyebbik út, Jeffrey, hidd el nekem. Ígérem, hogy minden bizonyítékot megsemmisítek, ha megteszed a kedvemért ezt az egyetlen dolgot. Nem szívesen hívnám föl a figyelmet túlzott mértékben a halálodra. Tartozol nekem ennyivel.
Jeffrey fölállt a székre, amelynek a lábai megcsúsztak a fényesre csiszolt fapadlón. Miután a nyaka a hurokba került, már csak két másodpercnyi esztelen vakmerőség hiányzott ahhoz, hogy végképp kiadja a döntést a kezéből.
– Képtelen vagyok rá – szólalt meg elcsukló hangon. Szúrt a könnybe lábadó szeme, és a lábán meleg folyadék csorgott le a székre, majd a padlóra.
– Pár másodperc, és vége. Meg tudod csinálni. Én hiszek benned. – A férfi rideg hangjába mintha némi melegség költözött volna… – Nem ezt mondogattad te is nekem annak idején?
Jeffrey teleszívta a tüdejét levegővel, amennyire csak tudta, mintha azzal segíthetne magán. A szék megingott egy kicsit alatta. Kénytelen volt a kötélbe csimpaszkodni, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. A férfi végre kilépett a háta mögül, és ott állt vele szemtől szemben. Aztán levette a fejéről a fekete csuklyát, és büszkén Jeffrey szemébe nézett. Az igazgató őt látta utoljára ebből a világból. Amikor kirúgta maga alól a széket, egy pillanatig azt hitte, hogy talán földet ér a lába, de hiába keresett szilárd talajt a talpa. A levegőben járta kétségbeesett táncát a két végtag, és minden rántásnál perzselte, égette a nyakát a kötél, de úgy érezte, nincs más választása, mint küzdeni a végsőkig. Mert a teste bőszen vívta élet-halál harcát, akár akarta ő ezt, akár nem. Aztán lassanként sötétbe borult a világ, és ahogy Jeffrey tekintete elhomályosult, kiült az arcára a mosoly.
