Szilasi László Amíg másokkal voltunk című új könyvében három költő kisregényét tartja kezében az Olvasó. Babits Szegeden, Jókai a levert forradalom utáni bujdosás idején, Bessenyei György szülőföldjén, Tiszabercelen, a magyar vidék pusztaságában. Mindannyian számkivetettek. Mindannyian remeték, elhagyottak, elveszettek. De mindannyian készülnek valami nagyszabásúra, valami rendkívüli teljesítményre. Magukra készülnek. A kiteljesedésre. Mindahányuk készülődésének tétje a magyar irodalom egy kivételes eseménye.
Itt egy részletet olvashatsz a Magvető kiadónál megjelent könyvből:
[Második félév, 1907 tavasza]
Január másodikán éjfélkor nem valami jó állapotban érkezett
meg Szegedre, köhögve vánszorgott az üres sugárúton
a Vitéz utcáig. Másnap kezdődött a tanítás. Influenzás
volt, igyekezett helytállni az osztálytermekben
betegen is, de a Kass vigadóban, a szombat esti tanári
mulatságon szégyenszemre belesült a taknyos orrával a
bosztonba.
A tankerület főigazgatójaként hosszú évek óta dr. Platz
Bonifác ciszterci szerzetes regnált. Titkolta, mégis tudta
mindenki, hogy amikor a bajai ciszterci főgimnáziumban
hivatalosan is felmentették a tanítás alól, a zirci
apát titkolt ajánlása jócskán megtámogatta őt az új, állami
állása elnyerésében. Platz Karácsony előtt nyugdíjba
vonult. Homor igazgató azóta országszerte minden
követ megmozgatott, hogy ő maga lehessen az utódja.
A középiskolai ügyosztály végül egy fővárosi gimnázium
igazgatóját, Szele Róbertet nevezte ki. Senki nem ismerte,
de a tanáriban azt beszélték, a szörnyű Barkóczy
minisztériuma ebben a tankerületben is maradéktalanul
érvényesíteni kívánja a római katolikus szellemet.
Ez volt a kázus januárban.
Homor összetört, őrjöngött. Aztán gondolkodott néhány
napot, és visszaállt a sorba, belesimult szó nélkül
az urambátyámvilág örökkévaló közmegegyezéseibe.
Ő meg undorodott ettől az ügytől, megundorodott az
egész rendszertől, kiábrándult a nagy Homorból. Az ellenőrző
tanácskozmányokon hol ch-val, hol cs-vel, hol
ts-sel írta a jegyzőkönyv végére a nevét, válasszátok ki
ti az igazit.
Magányos volt, indulata keserű, hangulata levert, anyagi
helyzete siralmas. Októbertől Karácsonyig a félév
végét várta, hogy akkor majd végre hazamehet, azzal
azonban nem számolt, hogy utána vissza is kell
térnie. Újra itt volt, nincs kegyelem. Vett magának egy
keménykalapot, nem segített. A főreál tantestületének
vezetői – eredményes tanítás, szoros fegyelmezési
ügyesség, kifogástalan magaviselet, stabil hit – rendes
tanári kinevezésre ajánlották, ez sem foglalkoztatta
különösebben. Esténként a Pilzeni Sörcsarnok jó sörét
itta, és próbált szerelmes lenni, valójában nem kívánta
egyiket sem.
Az első tavasz nem segített. De a második már igen: kivirágzott
a Tisza. Három évig lárvaként éltek a kérészek
az iszapban, aztán az egész hatalmas populáció szinte
egy időben robbant ki a nedves sötétségből a fényre,
és üzekedett eksztatikusan. Majd azonnal elpusztult.
A násztáncot követő párosodás után azonban a megtermékenyített
peték lassan lesüllyednek a folyófenékre, a
kikelő lárvák belefúrják magukat a meder agyagos falába,
és a víz felé nyitott, hosszú vájatokban élnek, egy-
máshoz közel, tízezres, százezres, milliós telepeken, három
hosszú éven át. Akkor előbújnak üregeikből, a víz
felszínére rajzanak csodálatosan, és kezdődik az egész
újra elölről: virágoznak tarkán, azután meghalnak. Elpattan
a kép, elpattan a vastag, hullámzó, színes hab
a sima vízen. De már készül a friss, jön az új, minden
álom, minden él, megy tovább. Rejtőző élet, gyönyörű
halál, szomorú, diadalmas történet, ez emelte ki a sötét
melancholiából.
És aztán kinyitottak a mozik.
[ ✳ ]
A legalkalmasabb ember a forgattyús vetítőgép szakszerű
kezelésére nyilvánvalóan az az izmos férfi alkalmazott,
aki a szemes kávét őrli napról napra. Ezért aztán
a New Yorkban, a Kossuthban meg a frissen átnevezett
Amerikai Világbioscopban tartották az első filmvetítéseket.
Anyja elől titkolta, hogy járni kezdett oda, és erre
nem is sajnálta a pénzt, spórolt rá: amikor csak tehette,
elment. Tavasszal megnyílt a Narten mozgófénykép
a Szent István téren, azt nem szerette meg, az Uránia
mozgóképszínház lett a kedvence.
A Feketesas és a Kölcsey utca sarkán állt az új intézmény.
Közel lakott hozzá, minden bemutatójukon megjelent,
most már tehette. Egy szerelem tragikai vége. Azt
hányszor megnézte. Már csak az esetlen címre emlékszik,
magára a filmre nem, meg a versre sem, amit róla
írt, csak a fogalmi értelem nélkül robogó, kopogó ana-
pestusok. Szerveztek a fiatalabb kollégákkal szemléltető
és tanító célzatú ifjúsági előadásokat, kétszáz pedagógus
előtt tartották a főpróbát, de hamar elhalt a kezdeményezés.
A cél szentesíti az eszközt, nem igaz? Nem,
egyáltalán nem. A választott eszköz csupán behatárolja
a célt, önhatalmúlag kijelöli, hogy mit lehet általa elérni,
fiatal kollégám!
Gyula addig rágta a fülét, míg végül küldött néhány fordítást
a Szeged és Vidékébe. Richepin, Baudelaire, Liliencron,
valamelyik Whitman. Talán egy Kipling is, de
ebben már nem biztos, csak a messziről érkező híradásra
emlékszik, ahogy a szöveges hír suhan a távíródróton,
a begöngyölt drótkötél sűrű belsejében, az micsoda
sebesség. A régi, szabadelvű romantika kedvessége
és a haladás modern tempója. Szerette Balassa Ármint,
most is szereti, évek óta halott, kár érte, hiányzik. De
saját verseket még az ő lapjába sem szívesen adott. Írta,
faragta, csiszolta, polírozta őket, aztán besüllyesztette a
fiókba a többi közé mind. Ernyedés volt, stagnált a poézis.
Néhány költő lagymatagon pengette a népies húrokat.
Emlékei szerint ennyiből állt a híres magyar költészet
akkor. Gyerekesen meg volt győződve róla, hogy az
ő versei messze túlszárnyalják a pangó kort. A jövő számára
tartogatta őket. Várakozott. Ez a várakozás volt az
ő villanyáramú energiatelepe. Türelmes volt. Várt.
A kis Blau a Tisza kávéházban egészen rossz vélemény-
nyel volt a verseiről. Ő magától is tudta ugyan, hogy
műve nem tökéletes, de úgy érezte, tökéletlenségében
is többet ér bárkinél és bárminél, s hogy hozzá képest
minden és mindenki, ő maga is, szükségszerűen másodvonalbeli.
A szakállas kis matematikust Kún hívta
meg közéjük, nem kellett volna. Blau Ármin izgága
figura volt, egy krakéler zsidó, nem kedvelte.
Abban, hogy az egyetemen zsidókkal barátkozott, volt
valami pikáns, lázadásszerű, hasonló a tiltott szerelemhez.
De Szegeden már nem csillogtatta élveteg, perverz
filoszemitizmusát. Nem érdekelte a régi büszkeség,
amely azon a presztízsen alapult, amit az egyetemi
okos zsidó fiúk csináltak neki, kiknek imponált keresztény,
úri volta, és az olvasottsága, meglepő tudása, zavarba
ejtő nyitottsága. Rescht és Kúnt kedvelte, Blaut
nem. Ebből tanultál, Blaunak talán ez volt a leggyakoribb
mondata. Diákjaival szemben a szerinte egyébként
is lehetetlen együttérzést azonnal hatalmi pedagógiával
pótolta. Vetélytársait pedig utca hosszat rágalmazta,
denunciálta, verseit nemzetellenességgel, destrukcióval
vádolta. Utálta ezt a zsidót, be kellett ismernie. Az efféle
példányukat utálta. Rossz, egyszerű embernek látta,
költőietlennek, aki hóesésben is előveszi az esernyőjét.
A neve volt az új alapja a büszkeségre. Az ő kinyomtatott
neve eljövendő folyóiratok borítóján, ahogy az majd
belekiabál abba az értetlen csöndbe, mely most lemosolyogja.
Mert ugyan mikor lesz hangos a neve például
ennek a zsidónak?
A hazaszeretet, ha túlzó is, gyönge kárpótlás a traumáért.
Azért a traumáért, hogy magyarnak születtél. Hogy
bárminek születtél. Hogy megszülettél – valaminek.
Ezt mondta Kún, amikor Blau a mosdó felé távozott a
karikalábaival. Mosolygott rá a meleg, barna szempár.
Nekünk fiatal embereket kell felnevelnünk. Tökéletessé
kell őket formálnunk, mert felnőtt korukban ők lesznek
ennek az országnak a vezetői, az új európai előkelők, ők
lesznek a magyar elit. Nem engedhetjük meg, hogy kudarcot
valljanak. De ebből így mi lesz. Nem lesz semmi.
Ő ezt válaszolta Kúnnak, mosolytalanul.
Ugyan már, fiatal kollégám. Ki ne engedjük őket onnan
soha, ide, ebbe a hideg sötétbe. És ha kudarcot vallanak?
Hát, majd legfeljebb rákenjük a zsidókra! Ezt már
Horváth tette hozzá, a söröskriglik mögül röhögött zsírosan:
zakója tükrös hajtókáján cseh gyártmányú, valaha
piros kelmetulipán hirdette zajosan, hogy a magyar
ipar védelme és az Ausztriától való teljes gazdasági függetlenedés
jogos igény.
Zsidókra? Milyen zsidókra? Ezt meg Resch kérdezte, fenyegetően,
enyhén elpirulva. Magyar vagyok, magyarok
vagyunk itt mi mindannyian, és ha a nagy magyar
cipónak jó vastagon levágnánk a héját, nem maradna itt
senki, csak mi. Lenne meglepetés! – rikkantotta Gräf,
mert újabban ő is eljárt a Tiszába. Aztán elhallgattak,
mert Blau Ármin visszatért.
A nagy falon, a kávéház dupla üvegajtaja fölött óriási
térkép, különös kerekségű színes folt: fenn a közepén
foghíjszerű csorba, balra lenn szétterpesztett halfarok.
[ ✳ ]
Lapozz tovább a folytatáshoz!
