Ideális esetbenállami pénz nem tudja megosztani a művészvilágot, de a magyar művészvilág nem ideális, úgyhogy megosztja. Vannak, akik balról vetik rá magukat a pénzre, mások jobbról, az senkinek nem jut eszébe, hogy pénzre fölülről a legjobb ráugrani. [Podmaniczky Szilárd jegyzete]
Nagyjából ez derült ki az Index, tárgyát fölülmúlóan szórakoztató tudósításából a Szünet nélkül címmel rendezett disputáról, amit Schilling Árpád szervezett, hívott össze „a magyar kultúra érdekében”.
A magyar kultúra megjelent képviselői viszont inkább a saját érdekeiket képviselték valamiféle közös magyar kultérdek helyett. Közös magyar kultérdek nincs. Méghozzá azért nincs, mert a magyar kultúrában dolgozó írók, rendezők, táncosok, énekesek, színészek és mindenki olyan mértékben képviseli a magyar kultúrát, amennyiben a saját egzisztenciáját. Nincs egzisztenciális hátország, nincs kiszámítható szakmai és anyagi biztonság, nincs érdekképviselet, nincs függetlenség, folyamatosan termelni kell, különben fölkopik az álla, bezár a színház, ellopják a kottát, és nem marad pénz, csak dizájnos dekantálóba töltött kannás borra.
Mindezt hosszú évtizedek óta tudja a magyar kultúrpolitika, és egyszerűen nem bírja megunni, minden garnitúraváltás után előjön ezzel a szakállas viccel, oszt balra, oszt aztán jobbra. Aki ebben a szituban az igazát hajtja a túlfélre átkiabálva, semmi mást nem tesz, mint a szakadékot definiálja.
A szünet nélkül lefolyt, direktbe hajló acsarkodáson azért nem bírt senkinek igaza lenni, sem offenzívában, sem defenzívában, mert képtelen volt kidugni a fejét a politika karmai közül, mondom ezt akkor is, ha sokan közülük úgy gondolják, hogy őket a minőségük alapján pénzelték eddig, és nem a hovatartozásuk miatt. Ez egy dicséretesen naiv álláspont, és akár hinni is lehetne benne, de a kultúrpolitikai szándék akkor is ott buzog a háttérben, ha valaki nem veszi észre, hogy kilóra megvették. Vagy: még rosszabb esetben nem bírja magáról lemosni az érdekfinanszírozást, ha egyszer már az orra alá dugták a pénzt.
Egyetlen egy dolgot lehetne tenni, amiről szívesen beszéltem volna, ha kérdeznek, hogy próbáljuk meg eltolni magunktól a politikát. Ez megint csak naiv álláspontnak tűnik, de érzésem szerint nincs más modell. Erre jó bizonyíték volt a filmszakma összefogása és a filmes közalapítvány létrehozása, csak hát azt is kiherélte a pénzzel való bánásmód szakszerű hiánya.
Ha jobbos és balos rendező, író és bábjátékos nem hagyná magát megosztani csak a facebookon, és nem egymás minőségi anyázása menne direktben, hanem valamely átfogó koncepció alapján hosszú távon gondolkodnának arról, hogyan képes magát fönntartani egy-egy művészeti ág, akkor beláthatóvá válna, hogy a művészeti ágaknak egyenként, de egységesen kell megszólítani a politikát, és a pénzzel való bánást szakemberekre bízva, sok pontba szedett szakmai kritériumok alapján fölosztani, ami fölosztható.
Másképp nem megy.
Mert nem lehet színházba hajtani a népet, nádpálcával ostorozni az olvasó búráját, hogy napi négy könyvet vegyen és olvasson, és nem lehet beleverni a néző orrát a mozivászonba, hogy te akkor is ott fogsz a karfába kapaszkodva röhögni a saját kelet-európai sorsodon. Nem lehet, mert szegénységben és folyamatos létbizonytalanságban senkit nem érdekel a kultúra fogyasztása, hanem az élelmiszer meg a rezsi érdekel. Ha van munkád, vannak megvalósítható terveid, hovatovább van jövőd, akkor lesz stram idegrendszered a szellemi kalandhoz. De így, hogy minden napnak egzisztenciális gyomorgörccsel indul neki az ember, amiről elhitetik vele, hogy ez a verseny, az, az urambátyámkodás versenye, így itt nem fog olyan független szellemi klíma kialakulni, amely képes a mára mélyen lebutított választópolgárok értésére adni, hogy a demokrácia szellemi termék, gondolat, közös nyereségekről és közös buktákról.
{jcomments on}
