A független experimentális zene nemzetközileg is ismert művelői (Klaus Filip, Franz Hautzinger, Christian Kobi, Tomas Korber, Hans Koch, Thomas Peter, Sőrés Zsolt és Taku Sugimoto) lépnek színre október 16-án a Trafóban. A formáció egyetlen magyar tagját, Sőrés Zsoltot arra kértük, hogy segítsen tisztázni az általuk játszott zene hátterét.
– Aki tradicionális zenékre vágyik, s a „szabad improvizációt” nem ismerve betéved a koncertre, az lehet, hogy meg fog lepődni! Miként tudnád közérthetően definiálni ezt a független és kortárs muzsikát?
– Az experimentális zene kifejezést a szónak abban az értelmében használjuk, ahogy azt John Cage is értette. Tehát ez egyáltalán nem jelent valamiféle elidegenítettséget, hanem olyan kortárs zenéről van szó, ami ott születik a koncerten, és ott történik meg minden a közönség előtt, az adott kontextusban. Egy-egy ilyen koncert éppen ezért megismételhetetlen.
– Nem cél a megismételhetőség?
– Egyáltalán nem cél, hogy egy koncert megismételhető legyen hangról-hangra. Ezek a koncertek a zenészek felszabadult belső működéséről szólnak és arról, ami létrejön/létrejöhet a zenészek között. Ennek a zenének a jellege az – ami a zenészek önazonosságából adódóan – azonos lesz. Éppen ezért sokkal élőbb ez a zene, mint az, ami előre szabályozott formában reprodukálódik a hagyományosan működő zenészek hangszerein.
Hallgass bele:
Christian Kobi & Zsolt Sőrés – Live at Kék Ló
– Tehát a zenészek közötti interakción és – ha úgy tetszik: – a „kémián” múlik, hogy mit kap a közönség?
– Azon is. Az élőben megszólalás során a zenészek közötti interakciók következtében indulnak el olyan folyamatok, amelyek a zenét eredményezik. Ennél talán fontosabb az a speciális attitűd, ami ott van kimondatlan konszenzusként közöttünk…
– Kimondanád, ami közöttetek kimondatlan?
– Egy nyitott rendszerben működünk, egy olyan szisztémában, amiben bármi megtörténhet bármikor. Viszont nagyon nem mindegy, hogy mi történik meg és mikor. Nem véletlenül nevezik ezt a zenélést úgy is, hogy „szabad improvizáció”. Persze, ez a szabadság nagyon nagy kötöttségeket hordoz, mert nem biztos, hogy az, ami megszólal releváns. Mi arra törekszünk, hogy az legyen! A zenét egy más oldalról építjük fel újra az alapoktól: a hagyományos zenei nyelveken túllépve teljesen máshogy születik ez a zene.
– Mi a „baj” a hagyományos zenei építkezési módokkal?
– A hagyományos zenei kifejezésformák nagyon sok létező zenei folyamatot nem tudnak megjeleníteni. Olyan dolgokat, amik léteznek. 1913-ban Luigi Russolo [1886-1947] megjelentette a zörejművészeti manifesztumát (A zajok művészete / L’arte dei rumori), ami máig ható szemléletváltást hozott. Az lett a fontos, hogy úgy alkossunk zenét, hogy az elsődleges a hallgatás legyen, és másodlagos az akció.
https://www.youtube.com/playlist?list=PL008AE7917AB619B5
Először halljuk a környezetet, a kontextust, amiben a zenész van, és ebből épül/épüljön fel minden, ami zenévé válik. Például Taku Sugimoto – aki a mostani formáció gitárosa – az egyik legismertebb és „felkapottabb” új-zenész, aki nagyon sokat dolgozik a csenddel. A csenden keresztüli zenealkotás egyik leghihetetlenebb művésze, aki nagyon intenzív és feszes zenét tud csinálni nagyon kevés, precízen pozícionált hangból. És a mostani zenekarban csupa hozzá hasonló kaliberű muzsikus van!
– Az improvizáció szóról a legtöbb embernek a jazz jut eszébe…
– …de ennek semmi köze nincs a dzsesszhez, vagy a free dszesszhez. Az, hogy az improvizáció szót használjuk, nem más, mint a nyelv szükségszerű pontatlansága. Amikor az AMM együttes, a szabad improvizációs zene egyik legelső képviselője az első koncertjeit adta a hatvanas években, akkor ezt JohnCage-dzsessznek hívták, mert nem volt jobb elnevezése. Persze, az is pont annyira pontatlan, mint a „szabad improvizáció”. Mi olyan zenén dolgunk, amelyben nincsenek szólisták, vagy ha mégis, akkor egészen más szinten jelennek meg. Ebben a zenében az mutatkozik meg, hogy a összetettség valójában nagyon természetes, és jó az emberi fülnek. Mi egy intenzív, a közönséget is magával ragadó zenei élményt akarunk létrehozni, amelyben a zenei folyamat egészén dolgozunk. Ez akkor jó, a csoport akkor működik, ha a tagjai minél inkább individuálisak. A különböző individuumok sokfélesége áll össze egy organikus egésszé.
– Nem sok ehhez az a nyolc ember a Trafó színháztermében?
– Speciális szempontok szerint összeállított duókat fogunk alkotni. Ezek a duók egymás után, és egymásba érve fognak játszani, tehát itt nem tuttiról van szó, hanem a zenei térnek egy sajátos felosztásáról. Mi a helyszínnel és ezzel a speciális helyzettel fogunk interakciókat létrehozni. Ha úgy könnyebb elképzelni, akkor azt mondom, hogy ennek az előadásnak sok köze van a valós idejű hang-dizájnhoz, és érintkezik a hanginstalláció műfajával is… Ez egy nagyon nehezen definiálható, és éppen ezért szerencsés felállás.
– Azért, az csak jó, ha valami definiálható!
– Az, hogy kicsúszik a definíciók közül, azt jelenti, hogy tényleg nyitott és flexibilis rendszeren dolgozunk. Éppen ezért mi magunk is változunk a zene létrejötte során. Képesnek kell lennünk a saját intencióink azonnali megváltoztatására a zenei helyzettől függően. Olyan zene ez, ahol a hangszerek mögött az embert hallani(ahogyan ezt egyszer John Butcher szaxofonos olyan frappánsan megfogalmazta), a hangszer egy eszköz, ami segíti a zenészek megszólalását.
– Az már ennyiből is nyilvánvaló lehet bárkinek, hogy egy ilyen koncertet nem előz meg hagyományos értelemben vett próba. Mi jelenti a felkészülést?
– Van olyan helyzet, hogy nem próbálunk, és van olyan, hogy igen. Nagyon sok mindentől függ ez is. Nem feltétlenül kell ehhez a működéshez a hagyományos értelemben vett próbafolyamat, hiszen abban egy előre konstruált zenei szöveten dolgozva próbálsz valamit visszaadni. Ott arról van szó, hogy egy bizonyos konkrét zeneművet kell reprodukálni vagy megalkotni. Itt viszont akkor szoktunk próbálni, ha valamelyik zenésznek igénye van arra, hogy bizonyos szituációkat (bizonyos szituációkban önmagát) kipróbálja, mert ennek lehet hozadéka a további közös munka szempontjából. Ezzel együtt a szabad improvizáció esetén az a cél, hogy minél többet játszunk élőben. Így lehet ebben a nyelvben a legjobban elmélyülni. Elképesztő dolgok történhetnek egy koncert alatt… a zenészekkel ugyanúgy, mint közönséggel. Jó estben átmegyünk egyfajta transzformáción. Én magam, azzal, hogy egy kontextusba kerülök ezekkel a fantasztikus zenészekkel, működtetni tudom azt a nyelvet, amin változtatni is tudok. Ebben az értelemben valósul meg az a folyamatos fejlődés, ami elengedhetetlen. Ez a zene szükségszerűen nem egy tíz vagy száz évvel ezelőtti állapotot próbál reprodukálni, hanem a mai korra reflextál, a tőlünk telhető legkreatívabb módon. Ez az, ami miatt a közönségnél is jó visszhangra találhat a zenénk. A valóságnak olyan élességét lehet megtapasztalni a zene létrejötte során, amit másfajta muzsikálásban nem.
– Azoknak is, akik közönségként életükben először találkoznak a szabad improvizációval?
– Mindig találkozom olyanokkal, akik először vesznek részt ilyen eseményen, és alapvetően nagyon jó benyomásokkal távoznak. Van, aki addig is zenész volt, de elkezdett foglakozni a szabad improvizációval is. Sőt olyan is volt, több is, aki ilyen tapasztalat hatására kezdett el zenével foglalkozni. Közülük többen el- és visszajárnak a workshopjaimra.
– Te ezt már tanítod is. De az eddigiek tükrében a tanítási folyamat sem lehet hagyományos.
– Egyrészt tartok szabad improvizációs workshopokat. Nem feltétlenül intézményi keretek között, például az utóbbi két évben a Tű fokán fesztiválon vagy a Jazzaj szervezésében szereztem rendkívül jó tapasztalatokat: visszajáró és önmagukat is aktivizáló résztvevők vannak… A Zeneakadémián is tanítok, mint óraadó, az egyik kurzusomnak „társas zene” az elnevezése, és – időnként külsős zenészeket is bevonva – közös zenéléssel foglalkozunk. Talán ez a társas zene elnevezés áll legközelebb a valósághoz … John Butcher megfogalmazása szerint „a kollektív improvizáció célja, hogy olyan zenét hozzunk létre, amelyet a zenészek külön-külön nem tudnának elképzelni”.
– De, mit követel a szabad improvizáció a befogadótól?
– Nyitottságot. Nem kell, nem szabad ettől megijedni. Cage nagyon jól tudta ennek a zenének a komolyságát közvetlenné tenni. Ebben a zenében nagyon sok a dráma, a humor. Sok szépség és tisztaság jelenik meg benne. Energia és szenvedély van ebben a zenei nyelvben. A mostani Trafó-beli esemény azért is fontos és rendkívüli, mert Magyarországon ritka, hogy egy ilyen léptékű esemény, amiben a műfaj legjobbjai közül ennyien egyszerre részt vesznek, létrejöjjön.
