avatar
2012. február 12. /

Apák csendje

apakcsendje

Erre meg kellett volna csókolnia, vagy a gyöngédségnek valami más jelét mutatnia, ahogy elesett emberek közt ez szokás… [Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]

Annyi éve már, hogy először beszélni tanultam, hogy selypegve köpdöstem, eltorzult arccal anyám szavait, minden erőmmel a saját nyelvemre feszülve, mint aki szörnyű szitkokban méri össze magát letűnt pillanatokkal, elkristályosodott létszerkezetekkel, amiknek csalóka hívogatása tán épp ez a megejtő erőlködés, akárha távoli s élettelen égitest lenne a létezés, körötte süppedős, még lélegző gyűrűvel, nedves ajkacskák és nyelvek lökték, böffentették a kristályszerkezet köré, annyi éve már, hogy az imbolygó szótagokra összegyűlt a család, végighajrázta a szörnyszülött fonetikát, s a hangokká csomósodott zümmögésben megértették, hogy leválni akarok erről a hideg geometriáról, a nyelvemen van minden erő.

Emlékeznem ugyan nem lehet, de tudom, hogy így volt, a véremmel járja át a testemet az ellopott emlékezés. Hogy amíg élnem kell, minden kimondott és lenyelt szavamban visszakeressem az elhagyott hajrát és ovációt. Hogy lehelletemmel elválni készüljek attól, ami már bennem is megkristályosodott. Emlékeznem ugyan nem lehet, de tudom, apám szájából kaptam a folytatást, hogy a kimondott szavakból mondatok legyenek, a mondatokból pedig ez a törékeny, érintésre mégis olvadó világ. Apám, apák, áruló csókkal kapcsolódnak be az életembe, helyesebben magukkal rántanak a sajátjaikba, erőtlen imperatívuszokkal, felkiáltójelekkel, mint testüktől és szövegtől elváló faszok, visszazöngétlenítik a kemény szavakat, bízsből víz lesz, csibőből cipő, az ajtófélfán behúzgált strigulákban kirajzolódik az édesvizi hidra kötélhágcsós idegrendszere, Jákob lajtorjája, Pithagorász tétele, miközben anyám ereje, akinek elnyákosodott tejével együtt az első szótagokat a világra bugyborékoltam, elpihen a vénás véráramokban, a vasárnapi takarításokban, s a refrénszerűen ismétlődő szólamokban, ha épp a porszívó búgott, vagy a centrifuga, egyszer még sziréna is fegyverropogás után: – Nem tudom, fiam, kérdezd apádat.

Apa, miért?

Miért apadt el anya szava, mikor elfogyott a teje, miért van testvérem, ha testét s vérét vennem nem lehet, miért száll a léggömb, s én miért nem szállhatok vele, miért fáj a letüdőzőtt cigi, és miért nem látható a fájdalom, és miért robban a szerelem, és miért nem lesz a szerelemből boldogság, miért mondjuk, hogy boldogság a semmire, miért van semmi, ha minden van, miért van minden, ha nincs neve.

Miért a mondatok, ha mögöttük nem én vagyok.

Miért a mondatok, ha az sincs mögöttük, akihez szólni akarok.

Állok a főnököm irodájában, ülj le, Julia, mondja, s egy kisszékre mutat azután, hogy megkérdeztem tőle, miért kaptam a reméltnél kisebb fizetést. Mialatt a recepción várakoztam, hogy befejezze a beszélgetést egy régebbi alkalmazottjával, akinek totyogó kisfia elfelejtette hirtelen a megtanult mozdulatokat, holott hajrázott bőven a jelenlevő személyzet meg az anyja is, lecövekelt a lábaim előtt, és fejét hátravetve úgy font át a szemével, mintha a borzos kis fejéből egy polip karjai nőttek volna ki váratlanul, azon gondolkodtam, vajon miért épp hozzá fordulok, mikor zárt borítékban egyenesen az adóhivataltól jön a bérszámfejtés, a főnököm számára pedig legalább ennyire sejtelmesen, bankszámlára a munkabér. Miért nem kérdezem a nénikémet, aki ugyanannál a firmánál, netán több is van belőle, a házkezelő, főkönyvelő, gazdasági mindenes. A kisfiú ekkorra már újra nekimozdult, meglendítette a karjait, átfonta a lábamat, majd felkúszott az ölembe. Jaj, de édes, de aranyos, nézd, hogy dolgozik, meg kell zabálni, hát, Frau Julia, gratulálok, mintha én szültem volna, de legalábbis saját kezűleg kikapart érdem volna, hogy ennyire levesz a lábamról, kényszeredetten mosolygok, most milyen nyelven babusgassam, a gyerek épp bukik egyet, gööö, gööö, sütőtökillatú békanyál a nadrágomon, a főnököm felröhög, gyere, Frau Julia, mondja, máris, felelem készségesen, meg akarom emelni a gyereket, az egyik németül beszél hozzá, a másik arabul, egy harmadik kurdul, a recepció pultjának támaszkodva, akárha egy söntésnek dőlve, gyere, picúr, mondom magyarul, és leteszem, de a gyerek sírni kezd, nééé, nééé, bömböli, sütőtökillatú békanyál jön az orrán, most a nadrágom szárára is bukik egyet, jaj, ne haragudjon, így az anyja, dehogy haragszom, a kisfiú ismét átfonja a lábamat, a főnököm még jobban röhög, elővesz egy régi magazint Demi Moore-ral a címplapon, tessék, mondja a gyereknek, leteszi a szőnyegre elé, most ő Frau Julia, majd megragadja a vállamat és beterel az irodájába, ahol a kisszékbe ültet.

Vannak gyerekeid, kérdi, s kicsit rosszul esik, hogy nem tudja, nem látja, amit a homlokomra írva hordozok, vagy hogy én nem tudom, vajon mire megy ki a váratlan érdeklődés, nincsenek, mondom, s még hozzáteszem fojtottan: sajnos. Ezt most miért kellett kimondani.

Sajnos, kérdezi.

Igen, sajnos.

Tehát szeretnéd, ha lennének.

Szeretném, igen.

Hogy fogsz megélni, kérdi hirtelen, visszarettenek, ezt is mire érti, még nem vagyok egyedülálló anya, belém lát, kicsi a fizetésed, nagyon kicsi.

Az, mondom, épp ezért vagyok itt.

Azóta, hogy a nénikém annyira elféltette tőlem a lánya boldogságát, mikor a veje egy hétvégére bejelentkezett, nekem pedig oda kellett állnom a főnököm elé, és anélkül, hogy a részletekbe beavathattam volna, mert a kilakoltatáshoz egy kikötés is társult, miszerint nem kifecsegni a mellékes dolgokat, csak kérni, pont, én pedig, még mindig, vagy most már végképp másokhoz hűen, kértem, hogy néhány éjszakára a szállodában húzhassam meg magam, mire a főnököm sajnálkozva és szemlesütve közölte, nincs üres szoba, de vészhelyzetre van a pincében egy helyiség, amit készségesen meg is mutatott, a szennyvízelvezető sarkot, ahol meleg is volt, meg büdös is, de legalább ott éktelenkedett a közepén egy nagy vörös kanapé és egy plazmatévé, szóval az említett eset után pontosan tudtam, hogy az első fizetésemből albérletet kell keresnem, ha pedig albérletet keresek, akkor nem jönnek be a számításaim, túlélni is alig fogok, és ha a számításaim nem jönnek be, akkor még egy munkát el kell vállalnom, és ha még egy munkát elvállalok, akkor nem lesz itt Goethe-intézetes akadémiai kurzus, sem pedig megspórolt pénz, amivel hazatérhetek, rosszabb lesz, mint amiből eljöttem, már így is rosszabb, és hogy ennél rosszabb még mennyivel lehet, azt én tudni nem akarom.

Mi lesz veled, kérdezte a főnököm.

Nem tudom.

Te más vagy, mint a többiek. Miért vagy itt?

Nem tudom.

Julia, az ember annyi mindent végigcsinál, annyi mindent kibír, szorítsd össze a fogad, menj át a falon, ha tudnád, hogy én honnan kezdtem, a hamburgi utcákról csorogtam lefelé, apám hozott el magával, pedig fényűző volt a tuniszi életem, de így osztottak el minket maguk között, a nővérem anyámnál marad, én eljövök apámmal, amikor hazagondolok, érzem a fűszerillatot, de nem gondolhatok haza, mert elfeketednek a napjaim, amennyi feketét láttam itt, azt el se tudom mondani, végül kivezettem magam a sötétből, megcsináltam, durchführen, ezt használtad, ezt a szót, kérdezem, hast du durchgeführt gesagt, igen, mondta erre ő, pillanat, ezt feljegyzem magamnak, ne törődj a nyelvvel, Julia, te csak dolgozz, menj át a falon, de én nem tudok nem a nyelvvel törődni, nekem ez a munka, minden mást csak úgy bírok el, érted, nem, nem értem, Julia, csak azt tudom, mert azt látom, hogy meg fogod csinálni, ez egy szabad ország, itt mindenkinek helye van, de én nem akarok éveket beáldozni, nekem erre nincs időm, hogy két lépés közt ne tudjam, honnan hová tántorgok éppen, akkor meg miért vagy itt, nem tudom, értsd meg, nem tudom.

Erre meg kellett volna csókolnia, vagy a gyöngédségnek valami más jelét mutatnia, ahogy elesett emberek közt ez szokás, fel is állt, közelebb lépett, elindult a keze, behunytam a szemem, vagy csak úgy hittem, hogy behunyom, de abban a pillanatban lesújtott és felpofozott. Vagyis az éppen lezáródó szemhéjam alól láttam, amint a tenyere fenyegetően az arcomhoz közelít. Fájdalmat ugyan nem éreztem, azt már rég nem érzek, de mégis, mintha odébb lökte volna a fejem. Mintha mellettem egy másik test állt volna, véres nyakkal, fejetlenül, s arra akarta volna áttaslizni. Talán, hogy ne én legyek. Hogy legyek, de ne így. Hogy ne legyünk sehogyan.

Annak a legfőbb miértnek, amire egy életen át készül az ember, most lett volna a helye. Nem, ó, nem a létezést feszegetni kellett volna elhangozzék, a kényelmes elmélkedések ideje beledermedt abba a kristályszerkezetbe, amit mintha egy jégvirágos üvegfalon néztem volna az utóbbi hetekben, kinn folyton esett, ráfagyott, rágémberedett, méghogy boldogság, szerelem, minden és semmi, inkább csak valami, torz szilánk, amihez magunk is hozzáfagyunk, és ha volt is hajrá meg ováció, amiről az emlékek bizonytalansága révén bizton rá lehetett mondani, hogy igenis létezett, mostanra eltűnt, ahogyan eltűntek apám imperatívuszai, de még a mondatok is, amik sem nem én, sem másnak a lényege.

Egy egészen rövid pillanatig egymásra meredtünk. Ennyicske idő alatt a szív se dobban, de vajon mennyit nő a haj, s hány kilodzsúlt használ a szervezet. Mindent és semmit. Mégis, azóta a szememen a tekintete. Visszaült a számítógép elé, belemerült valamibe, majd firkantgatott egy cetlire, s azzal átnyújtotta. Két vonalkával aláhúzva ott állt, mennyit kellett volna kapnom az óráimért. Elvettem a papírt, és kijöttem. Az ajtót nem csuktam be.

Másnap hajnalban végigstrázsálta a kezdést. Egyedül voltam, minden mozdulatomat előre meg kellett terveznem. Mert elég, ha kilöttyen a tej, és akkor már fel kell törölni, hogy a gyümölcsöket ne úsztassa meg benne az ember a munkalapon, de ha feltörli, lekési a rántottakavargatást, és akkor ki kell vágni a szemétbe, és újat csinálni, és jön a pékségtől a szállítmány, és a kávéautomata még nincs beüzemelve, a futárgyerek nem ihatja meg a szokásos kapucsínóját, és mindjárt fél hét, már döngetnek az első vendégek, én meg utcai ruhában vagyok, a főnököm a konyhapultnak dőlve nézi a felfordulást, majd fél hét előtt két perccel, amikor már épp belépnék az ételliftbe, hogy lemenjek átöltözni, átsétál a konyhán, megáll a falióra alatt, és megkocogtatja a hatosnál a számlapot. Nem néz rám, nem beszél, csak kocogtat, majd kimegy.

Hogy a pofont miért kaptam, azóta se tudom. Abban a metsző csendben, amit anyám tejéről leválva meg kellett tanulnom, nem kérdezhettem rá. Azaz igen, de újabb pofon lett volna a válasz. Csak sejtem, hogy a láthatatlan sorok mögött, a pengévé és szilánkokká fagyott világban ellenség minden, ami hozzánk hasonlatos.

massive attack black milk

{jcomments on}

Megosztás: