Miet Warlop belga művész tíz éve kísérletezik a színpadon különböző anyagokkal. Sétáló pink hajlabdák és repülő cápák után most egy fekete-fehér szobor-eseménybe sodorja bele a nézőket szeptember 30-án és október 1-jén a Trafóban, a Dragging the bone című előadáson.
– Az alkotást rombolás követi nálad, rombolás közben pedig újat alkotsz. Előadásaid után úgy néz ki a színpad, mint egy csatatér. Miért?
– Értelmezésem szerint a színpad küzdőtér, ahol az események során valahogy prózai véget ér az a gipszből készült ruha, amit viselek. Ez inkább egyfajta mentális belső tájképet jelképez, mintsem pusztán a külvilágot. Ha felfedezed mélyen önmagadban a magányos tájakat, vagy végiggondolod életed bizonyos periódusait, rájössz, a dolgok nem mindig strukturáltak.
csodálkozol
harcolsz
felborulsz
aztán újra felállsz
Aztán végül reményt gyűjtesz a darabjaidból és töredékeidből.
– Mit szeretnél ezzel üzenni?
– A “Dragging The Bone” kemény anyagból készült, gipszből és kőből; és igazán kellemetlen egy gipszből készült szoknyában végiggördülni a padlón. Ugyanakkor ettől működünk, belemegyünk kellemetlen szituációkba, amelyek mindannyiunk számára el vannak rendelve az életben… Aztán meg kell birkóznunk velük… A “Dragging The Bone” üzenete, hogy felismerjük ezt, meglássuk a dolog abszurditását, egyben szépségét.
– Tudnád magad kategorizálni? Egyáltalán szükséges? Hiszen egyre több kategóriában alkotsz. Ötvözöd a képzőművészetet, a zenét, a mozdulatokat, a fényeket…
– Igen, pontosan ezért nem kategorizálom magam… De egyben ez a munkamódszerem is: mindig a nulláról kezdem egy-egy új ötlettel. Az egyetlen hiteles dolog, amelyre alapozhatsz, a saját személyes, szakmai és emberi életutad, történeteid. Hogy mindennek mi az értelme, és hogyan fejezhetnéd ki? Hogyan találhatod meg a megfelelő anyagot, amellyel kifejezheted, életre keltheted ezt a világot? A “Mystery magnet”-ben ezek a festés és az animáció voltak, a “Dragging The Bone” esetében a gipsz, az utolsó darabomban pedig a zene. Mind teljesen különböző anyag, különböző energiák, az emberek szeretik felfedezni, átélni ezt a sokféleséget.
Szeretném azt hinni, hogy a jól felhasznált anyagok arra késztetnek, hogy megszabaduljak a kérdéseimtől, a problémáimtól, és egyben a létezésem imádatától.
Mindez persze nem arra sarkall, hogy újra és újra kitaláljak egy rendszert, hanem inkább arra kényszerít, hogy megtaláljam és használjam azokat az anyagokat, amiket már mind ismertünk, láttunk, sőt, talán tanulmányoztunk is.
– Milyen szerepet tölt be a humor az előadásaidban?
– Arra használom a humort, hogy minél több formát megélhessek, és hogy képes legyek még többet mondani egy-egy előadással. Nem hiszek a humor nélküli világban. A humor engedi be azt az abszurditást az életünkbe, amely felráz és kérdéseket indukál. Számomra mindig szükséges az önirónia, enélkül az élet elviselhetetlen lenne.
– Az előadás igazán akkor jön létre, ha néző is akarja, ha részt vesz benne, aktivitást vár el tőle.
– Azt hiszem, így más energiákat kell megmozgatni az előadással… Persze az is biztos, hogy így sokkal több mindenre kell figyelnem, különösen mivel a nézők egészen közel ülnek, és figyelik, amit csinálok, hogyan bontakozik ki az élmény az idő előrehaladtával. Teljesen más, mintha csak belebotlanának egy múzeumi szoborba. És nekem is jobb, ha reaktív lehetek.
– Honnan merítesz energiát a rengeteg turnéhoz?
– Ha készítesz vagy veszel egy új ruhát, nincs is annál izgalmasabb, mint első alkalommal viselni azt, és friss paradicsomlevest enni hozzá.
A belga művész a genti egyetem képzőművész szakán végzett, ahol a háromdimenziós művészetet kutatta. Rögtön pályakezdőként díjakat nyernt, ami lehetőséget teremtett számára egyre nagyobb produkciók megvalósításában. Akciók, performanszok és színházi díszletek előzték meg első teljes előadását, a Springville című természeti katasztrófát. Majd egy kétéves berlini rezidenciaprogram után előjött második nagy produkciójával, a festéket literszám fröcskölő Mystery Magnet-tel, ami azóta is turnézik. Mindkettőt láthattuk a Trafóban, és most itt az új darab.
