Békemenet elefánttal
(Dirk Husemann: A király elefántja, General Press kiadó, 2016)
Dirk Husemann regényének, A király elefántjának a fülszövegben és a könyvajánlókban is feltett kulcskérdése: megférhetnek-e egymás mellett békében különféle népcsoportok, vallások és országok képviselői, meg úgy általában a “nyugat” (a Frank Birodalom) a “kelettel” (az Abbászida Kalifátussal). Éppen eme kérdés miatt hagyott bennem vegyes érzéseket ez az egyébként szinte letehetetlen, kalandos-utazós regény, amely elefántháton vezeti végig olvasóját a 802-es év Európáján. Éppen azon az elefántbikán, akit a bagdadi kalifa küld Nagy Károlynak ajándékba, hogy végre véget érhessen a háború a két birodalom között.
Magát a regényt éppenséggel nem a békekövetekkel útnak indított elefánt, hanem a korrajz és a történelmi háttér cipeli a hátán. Ez a civilben történész-régész végzettségű Husemann egyértelmű specialitása: tudja, hogyan zajlottak a szász háborúk, hol éltek longobárdok, miért festették fehérre a rabszolgák lábát, vagy éppen mik számítottak ekkortájt újdonságnak Európában (kottaírás, szerecsendió). A General Press kiadó a “Regényes történelem” nevet adta a sorozatának, és A király elefántjára remekül illik is ez a leírás. A lehető legjobb szívvel ajánlom mindenkinek, aki száraz adatok helyett az igazi, színes-szagos-ízes középkorra kíváncsi. Még a cselekmény is fordulatos, igaz, néhol kicsit véres, de hát a nyelvkitépés, a füllevágás, a szemkinyomás és a lefejezés is hozzátartozott a 800-as évek mindennapjaihoz. Vagy mégsem…? Husemann világában mindenesetre mindenki előbb üt-szúr-vág-gyújtogat, mint kérdez.
Itt érkezünk el a regény alapvető problémájához, amely nélkül talán nem is ültem volna neki ennek a véleménynek. Ezek a szereplők szinte semmit sem kommunikálnak egymással, minden beszélgetésük (még a császár és az apáca közötti is!) dührohamokba, sértődésbe, rosszabb esetben gyilkolászásba fullad. Az alapvető konfliktusok a békekövetek, azaz a szász Thankmar, a zsidó Isaak és az arab Marzúk között már az elején elsimíthatóak lennének egy-egy rendesen végigvitt párbeszéddel, Husemann azonban nem hagyja őket nyitni egymás felé. Így előbb vagy utóbb mindenki logikátlanul cselekszik, amivel ugyan több az izgalom a regényben, de egyre érthetetlenebb maga a történet.
Ennek persze ki más lenne a legnagyobb vesztese, mint az arabok. Eleve sztereotip az ábrázolásuk (falják a nőket, félnek Allah haragjától, egy félreértés miatt máris vérbosszút esküsznek), majd úgy a regény harmadától az egyetlen motivációjuk az marad, hogy felnyársalják a BÉKEküldöttség másik két tagját. Érdekes, hogy mindeközben Isaak zsidóságából semmit sem látunk: ő pogány amulettet őriz, házasságot tervez elveszett keresztény szerelmével, és a korszakra nem jellemzően absztrakt, omnista istenképet hirdet. (Ha ő ennyire nem sztereotip figura, akkor a muszlimok miért ennyire azok?) A pogány Thankmar pedig mintha az író kedvence lenne, aki néha egészen irreálisan kerül ki a csávából, ám a vele ujjat húzó szereplők előbb-utóbb mind megjárják.
A bölcs, látnok Isaak és a forrófejű, merész, találékony Thankmar: egy európai író modern ideáinak két szimpatikus szócsöve. Kár, hogy Marzúk nem kerülhetett be ebbe a körbe, hanem megmaradt vérszomjas, keleti barbárnak. Nagy kihagyott ziccere még a regénynek a Dél-Európában arabnak öltözve gyilkolászó keresztények felvillantása, akik ezzel akarják fenntartani a két birodalom viszályát és az anarchiát. Ebből még annyi mindent ki lehetett volna hozni! Így viszont nagyjából az A király elefántja konklúziója, hogy a szász és a zsidó még meglenne egymással valahogy, csak azok a fránya fejlevágós muszlimok ne loholnának mögöttük folyton. Összebékülhet-e a két “világ”, a keleti/arab/iszlám és a nyugati/fehér/keresztény? Sajnos ez a regény is azt üzeni a mai olvasónak, hogy nem, nem, soha.
Hacsek Zsófia
