Mucsi Zoltán szerint eddig is sokan mentek el ebből az országból, és még többek fejében megfordul, hogy itt hagyják az illiberális, unortodox Magyarországot. Mucsi, aki szükségszerű rossznak tartja a politikát, megrendezte Sławomir Mrożek Emigránsok című darabját, bár jobban örült volna, ha már nem lenne érthető a szöveg.
Érthető, hogy az aktuális társadalmi kérdésekkel legtöbbet foglalkozó Stúdió K Színházban miért vették elő a lengyel drámaíró negyvenkét éves művét ma, amikor az egész világ olyan, mint egy rossz éjjeli mulató táncparkettje: mindenki mozgásban van, és egy perc múlva már senki sincs ugyanott, ahol egy perccel ezelőtt volt.
Akár háború miatt, akár jobb munkakörülményeket keresve vándorolnak, egy biztos, legalábbis az optimistának nem éppen nevezhető Mrożek szerint, aki maga is emigrációban, már hontalanul írta a darabját: hogy igazi otthont csak a legkevesebbeknek sikerül egy másik helyen is teremteni. Hogy aki alól egyszer kifut a talaj, az nemigen tudja életében kiheverni az így szerzett szédülést.
Meggyőződéssel hiszem, hogy amikor nagy számban hagynak el egy országot, az nem kalandvágyból történik, legyen szó akár Szíriáról, akár Magyarországról 1956-ban. Mindig benne van az életben maradás igénye vagy az, hogy az emberek nem bírják a szellemi elnyomást. És nagyon kevesen vannak, akik új hazára tudnak lelni: a szabadságuk lehet nagyobb, de otthonuk nincsen.
mondja az Origónak Mucsi Zoltán, aki ezúttal nem színészként vesz részt az előadásban.
A darabban két emigráns él együtt egy pincében, egy sötét lyukban, ami szennyvizet szállító, meleg, barna csöveivel olyan, mintha a lakók baktériumok, élősködők lennének egy másik ország emésztőrendszerében, amit Cziegler Balázs remek díszlete egyszerre elemelten és funkcionálisan tud ábrázolni. Az egyik „politikai” menekült, a másik kétkezi munkás. Az egyik a szabadságot választotta, a másik a pénzkereset lehetőségét. Az egyiknek minden vágya, hogy hazatérjen a családjához, a másik soha nem akar már hazamenni.
Mucsi szerint az illiberális és az unortodox szavak most kellenek a szövegbe.
Olyat kell mondani, ami hatni tud, ami szúr, amitől megcsap az áram és amivel lehet vitatkozni. A szavak változnak. Ötvennégyben mást jelentett, ha egy piros biciklivel bementél a színpadra, és azt mondtad, ez egy elég szar kormány.
A lényeg Mrożeknél úgyis örökérvényűbb az aktuális politikánál – és ez a Terminal Workhouse, a Manna és a Stúdió K közös előadásából is tökéletesen átjön. A hangsúly a rabságon van, és azon, milyen sokféle is lehet az.
A munkást például a birtoklás tartja ketrecben: csak harácsol, hogy egyre több és több pénze legyen, mert ha nem lenne, meghiúsulna élete egyetlen célja, a hazatérés. Az értelmiségit az elnyomó állam kényszeríti majomként ketrecbe. Hiszen „Ha egyetlen hatalom van, mindenki ugyanúgy beszarik előtte, és ebben mindenki egyenlő. A hatalom előtt egyenlőség van. Mint a vizeldében.” És épp ettől válik olyan kilátástalanná a helyzet: mert annyi minden állja útját a teljes szabadságnak, hogy az talán létre sem jöhet soha.
- A teljes cikket az Origo oldalán találod
