Tragikusan fiatalon elhunyt Bedi Eszter, a Győri Nemzeti Színház rendezőasszisztense, súgója.
A színház honlapján ezt írják:
„Bedi Eszti 1997-ben lett a Győri Nemzeti Színház társulatának tagja. Életreszóló kapcsolata a színházzal azonban jóval korábban kezdődött. Vasárnap délutáni Gózon bérlettel nagymamája hozta el először a sísáncnak nevezett épületbe, mely később, saját szavait idézve „az életévé lett”. Színházba járó gyerekként gyűjtötte az újságcikkeket, kritikákat, ezeket albumba ragasztgatta, majd addig nézegette, míg szinte mindet megtanulta kívülről. Félénk kislány kora óta rajongott a művészekért. Mesélte, Vincze Gábor Pétertől annyira szeretett volna autogramot, hogy többször is megvárta a művészbejárónál, aztán mikor végre kilépett a művész úr az ajtón, Eszti elszaladt. Vágyott rá, hogy megnézze, mi történik a színfalak mögött, még Dévényi Tibi bácsinak is írt volna erről levelet, majd mégis úgy döntött, célravezetőbb, ha maga veszi kézbe a sorsát. Kezdetben a színház büféjében dolgozott, villámgyorsan mosogatott, hogy minden este szaladhasson a lépcső tetejére megnézni az előadásokat. Diákszínjátszó is volt, bár soha nem akart színésznő lenni, csak az számított, hogy színpad közelében lehessen. Aztán jött a várva-várt lehetőség, helyettes súgó állásra kapott ajánlatot, amit boldogan fogadott el. A Régi nyár volt az első produkció, melyben súghatott, és végre együtt dolgozott az összes művésszel, akiket csodált. Úgy mesélte, nem indult zökkenőmentesen a munka; Gyöngyössy Katalin ugyanis nem értette bemutatkozáskor a nevét, ami bár rossz indítás volt, de végül a művésznő a premieren megajándékozta őt egy Tamási Áron novellagyűjteménnyel. A levelet, amiben megköszönte munkáját, Eszti évekig hordozta magával mindenhová. Rengeteg nagy név, temérdek köszönőcédula és premierajándék gyűlt össze Bedieszti dobozaiban, legendás, mindent tudó filofaxában, és a szívében. Sok év telt el, Eszter dolgozott, figyelt és segített. Figyelte a „nagyokat” Vlasics Ritát, Tarr Marit, Bujtor Istvánt és mindent megtanult, amit csak bírt. Egy ideje már szeretett volna tovább lépni, és mivel ezt is nagyon akarta, érkezett is a lehetőség. Többször segítette Kszel Attila munkáját gyerekdarabokban, majd a Szentivánéji álomban Máté Richárddal dolgozott először nagyszínpadon rendezőasszisztensként. 2011-ben felkérést kapott, legyen rendezőasszisztens Funtek Frigyes Equus rendezésében, ezt követően minden évadban párhuzamosan súgott és asszisztenskedett is. Egy interjúban azt mondta, elérte a célját, hiszen arra sose vágyott, hogy ő legyen a rendező. „Nagyon szívesen vagyok egy rendező jobb keze”– mondta.
A színház mellett számtalan szerelem volt az életében. Venczel-Kovács Zoltánnal létrehozták és sikerre vitték a TartAlmas tábort, részt vett a Győrkőc Fesztiválok munkáiban, Nagy Balázs koncertjeinek koordinálásában, Kszel Attila stúdiós foglalkozásainak szervezésében, rendszeresen besegített a Vaskakas Bábszínház csapatának. Fúrt, faragott, kosarat font, kreatívkodott, ma a fél város az ő dobozaiban tartja legféltettebb kincseit. Imádott szervezni, nem volt olyan program, ötlet, amihez ne tette volna hozzá tapasztalatát, szívét, lelkét. 2011-ben ő volt Molnár László rendezőasszisztense A Vörös Pimpernel, majd 2012-ben a Jekyll&Hyde produkcióban. Büszkeséggel beszélt erről: „szakmailag talán a legnagyobb dolog, ami velem történt. Amikor azt látom, hogy több mint száz ember dolgozik tökéletes összhangban együtt, akkor nagyon boldog vagyok, hogy ehhez magam is hozzátehettem egy kicsit.”
Nincs olyan kolléga, akinek ne lett volna ügye, dolga vele. Ungvári István Kölyöknek hívta, a stúdiós gyerekek anyukájuknak tekintették, az újonnan érkezettek patrónusként számíthattak rá.
Mostantól hiányzik a munkarendi értekezletekről, a nyílt napos megbeszélésekről, a művészbüféből, a belváros kávéházi teraszairól. Elmondhatatlanul hiányzik talpraesettsége, memóriája, stílusa, szófordulatai, humora, libegése a színházi folyosókon.
Nincs olyan kolléga, akinek ne lett volna ügye, dolga vele. Ungvári István Kölyöknek hívta, a stúdiós gyerekek anyukájuknak tekintették, az újonnan érkezettek patrónusként számíthattak rá.
Mostantól hiányzik a munkarendi értekezletekről, a nyílt napos megbeszélésekről, a művészbüféből, a belváros kávéházi teraszairól. Elmondhatatlanul hiányzik talpraesettsége, memóriája, stílusa, szófordulatai, humora, libegése a színházi folyosókon.
Mit lehet most tenni, Bedieszti? Fel kell kelni reggel, és mától megünnepelni minden pillanatot, ami nekünk adatik. Szeretetünket kimutatva élni. Nagyon akarni, megtenni mindent, amire vágyunk. Habos kávét kortyolva, arcunkat a napsütésbe merítve élvezni ezt a csodálatos életet.”
