Étek (1951), Rendezte Mikio Naruse, Japánul: Meshi, Angolul: Repast
Írta: Ferber Katalin
E recenzió szerzője már a film magyar címével is bajban van, ugyanis az evés japánul azonos a megfőzött rizzsel. Angolul azonban a cím lakomát jelent, s e filmet nézve, sokminden eszünkbe jut, de egy kiadós trakta a legkevésbé.
Naruse filmje Fumiko Hayashi (1904-1951) utolsó regényének filmes adaptációja. Hayashi egyike volt a korai feministáknak Japánban. Ellenezte a házasságkötést és a férfi és nő közötti alá-és fölérendeltségi viszonyt.
E film sem szól másról, mint éppen a feleségek függéséről, csaknem elviselhetetlenül monoton mindennapjaikról, s a lázadásról mindezek ellen.
Okamotóéknál vagyunk Oszakában, a feleség, Michiyo, akit Setsuko Hara alakít, ugyanazt teszi minden nap. A férj, Okamoto, akit Tokióból helyeznek át Oszakába (Ken Uehara játsza) a szokásos japán férj szerepében, reggel dolgozni indul, aztán este hazatér, újságot olvas, szóval mindent úgy, ahogy egy japán férj tesz. Felesége kiszolgálja mindenben, ő pedig ezt természetesnek tekinti. Ez a dolgok rendje.
Egy összeállítás Setsuko Hara szerepeiből:
Óriási változásnak számít ebben az egyhangúságban, hogy beállít hozzájuk a férj unokahúga, Satoko, aki apja szigora elől menekül el otthonról. A lány mindössze húsz éves, s minden elképzelhetőt kipróbál a férfiakkal, hogy megtalálja a lehető legjobb férjet. Az a filmben jó ideig nem derül ki, hogy milyen elképzelései vannak Satokónak az ideális partnerről és a házasságról. Amit a filmben látunk, az egy gyereklány kacérkodása, semmi több. Minden férfival játszik, akivel találkozik.
Félreérthetetlenül kikezd a nagybátyjával is. Természetesen a szomszédban lakó fiatal fiút is magába bolondítja. Michiyónak pedig elmagyarázza, hogy nála csak jól kereső férfi jöhet szóba, mert a szerelem pénz nélkül semmit sem ér.
Ne feledjük persze hogy a háború után még csak néhány év telt el, így szinte mindenki megpróbál jobban élni, ennél fontosabb talán nincs is.
Michiyo egy, a volt iskolatársaival eltöltött nap után hazatérve rádöbben, hogy a férje és unokahúga között viszony kezdődött, s emiatt visszamegy Tokióba a családjához.
Pénzt kér kölcsön, de nem a férjétől. Sikerül neki Satokót is visszavinnie Tokióba.
Michiyo végre kipihenheti magát, húga és sógora éppoly törődéssel és szeretettel veszik őt körül, mint Michiyo édesanyja.
Mi, európaiak kevéssé értjük e jelenetsor rendkívüliségét.
Évszázadokon keresztül, ha egy japán feleséget a férje kidobott otthonról, a nőnek (esetleg a gyerekeivel együtt) a legritkábban volt lehetősége arra, hogy saját szülei és testvérei visszafogadják. (Ennek elsősorban gazdasági okai voltak, a családok többségének ugyanis nem volt elegendő pénze arra, hogy egy már függetlenné vált, azaz férje háztartásában élő asszony gyerekeivel együtt újra a szülei házában éljen.)
Michiyo Tokióban találkozik egy régi hódolójával is, de nyilvánvaló, hogy az asszony még nem döntötte el, vajon otthagyja-e a férjét, vagy beletörődik mindabba, ami az addigi élete volt.
S akkor Michiyóék tokiói házában ismét felbukkan Sakoto, az unokahúg. Michiyónak eldicsekszik, hogy az asszony volt hódolójával is kikezdett, s mivel a férfi bankban dolgozik, van elegendő pénze ahhoz, hogy Sakoto beleszeressen.
Mielőtt holmi ledérségre, csapodárságra gondolnánk, Sakoto, a fiatal és fékezhetetlen ifjú hölgy az ellenpéldája Michiyónak, s azoknak az értékeknek, alapelveknek, szokásoknak, melyek a hagyományos házasság feltételei voltak akkoriban a szigetországban.
Valószínűleg a nézők többsége kicsit csalódottan nézi végig ezt a filmet, ugyanis a filmben nem történik semmi szokatlan.
Egyhangúan peregnek a napok, a rendkívüli esemény mindössze az, hogy a férj cipőjét ellopja egy tolvaj. Okamoto fizetéselőleget kér a munkahelyén, hogy unokahúgát szórakoztatni tudja, miközben elnyűtt lukas cipőjét dugdossa az íróasztal alatt, nehogy kollégái kinevessék.
Mindenki mindent rokoni és ismeretségi alapon intéz, ettől remélik sorsuk jobbra fordulását. A férj reménykedik egy új munkahelyben, miután elutasítja egyik barátja csábító ajánlatát, hogy megtakarításait fektesse részvényekbe. (Ez egy nagyon szép jelenet, mert ebből mindenki értheti hogy a kisember mennyire kockázatkerülő – és nemcsak Japánban.)
A férj egyedül van, felesége Tokióban, a szülői házban, a férjet pedig a szomszédban lakó hölgyek mindegyike istápolja, köztük egy prostituált is. Mosnak és főznek rá, sőt ki is takarítják helyette a házat.
A férjet végre elküldi munkahelyi főnöke Tokióba, ahol találkozhat lázadó feleségével. Okamoto hirtelen kedves lesz, meghívja a feleségét egy sörre (a felesége fizeti) és más húrokat kezd el pengetni mint korábban. Rájön, hogy képtelen egyedül élni, mert fogalma sincs arról, miként kellene ellátnia magát.
Michiyo pedig felismeri, hogy számára nem létezik más, vagyis jobb élet. Elmesélné hazafele a vonaton a férjének, mit írt abban a levélben, amit végül nem küldött el neki, de a férj rámordul, hogy álmos és aludni akar.
Michiyo ezen már csak mosolyog, s azt mondja magának, lehet hogy ez a boldog élet, a mindennapok egyhangúsága, s az egyszerűség, amit mi, meglehet, ürességnek látunk.
Nasumét gyakran marasztalták el a filmkritikusok, mondván, csak kilátástalan helyzeteket ábrázol a filmjeiben, semmi reménye egyetlen nőnek sem arra, hogy kiszabaduljon az alárendelt helyzetből, amibe a házasság löki.
Pedig a filmrendező nem tett mást, mint családi környezetbe helyezve ábrázolta azt a folyamatos küzdelmet, amivel a nők többsége ma is szembenéz a japán társadalomban.
Ebből a kitörési lehetőség az ötvenes és hatvanas években alig kínálkozott számukra, még akkor sem, ha elit családban születtek és nőttek fel. A feleség alárendeltsége ugyanis nem jövedelemfüggő ma sem.
Satoko példája ebben a filmben éppen azt a célt szolgálja (akárcsak a forgatókönyv alapjául szolgáló regényben) hogy a nők függetlenségi törekvéseit csak mint számító és cinikus szemléletet mutassa be, mert ugyanez volt a “környezet”( japánul szeken, azaz a figyelő tekintetek) véleménye és megítélése az egyedülálló és férjhez menni nem akaró nőkről.
Naruse hű maradt egész életében alapelveihez, mert szinte mindig nőket alkalmazott a forgatókönyveinek megírására, s az sem véletlen talán, hogy egyik kedvelt írónője Fumiko Hayashi volt, aki haláláig független maradt.
A film Japánban elnyerte a legjobb filmnek járó díjat, Setsuko Hara pedig a legjobb színésznői alakítás díját.
A filmkritikusok egyike találóan írta Naruse filmjeiről, hogy nincs bennük semmi biztató, de az ábrázolt kudarcok megrendítőek és elgondolkoztatóak.
