Röhrig Eszter írása Györe Balázs Családregény 4-5. című írásaihoz. (Fotó: Szöllősi Mátyás)
E két szövegben Margit személye kissé háttérbe szorul, de csak látszólag. Közvetettebb, mégis erőteljes a jelenléte, másfelől a nagy családi tabló keretén belül idéződik meg. A szöveghez különféle nézőpontokból közelíthetünk.
Az általunk „külső”-nek nevezett szerkezetben két tartóoszlopot látunk: a Pannónia utcai házat, a lakást és az abban lévő bútorokat. E pillérek között nincs kapcsolóív, inkább diszharmónia feszül. (I. Családregény 4.) E valós élettérben, a jelen sivár hétköznapjaiban él az elbeszélő, aki rögzíti a jelent és idézi, szedegeti össze a múlt morzsáit.
A második, izgalmasabb szerkezeti elem a virtuálisnak tételezett, az elvonatkoztatott világ, ahol az abszurd felé hajló önreflexiók mélységeibe láthatunk bele. (II. Családregény 5.)
Jelen írásunkban is hivatkozunk a Margit lakása című műre (Krízis. Liget Műhely, Budapest, 1998), mivel számunkra a két szöveg néhol palimpszesztnek, kiegészítő-ismétlő újraírásnak tűnik. Pontosabban fogalmazva, a mostani és az 1998-as mű némely fontos pontokon megvilágítják egymást.
(1) A Margit lakásában olvassuk, hogy a hatvanas években épült, hétemeletes ház villanyvezetékéből kispórolták (kilopták) a védőhuzalt (117. o.). Most a gázcsövek bizonyulnak életveszélyesnek, a javításokat azoknak kell megfizetniük, akik jóhiszeműen, lakásuk vételekor, ép ingatlan árát rótták le. Moldova György kabaréhumorú, tömegfogyasztásra szánt írásai (például Az elátkozott hivatal) után a mindenkori olvasó, aki már jól kiröhögte magát, nem is érzékeli egy bizonyos korszakra igen jellemző, de ma is létező elemi szintű szakmai éthosz hiányát A jelenlegi gázszolgáltató szemmel láthatóan nem vállal garanciát az elvégzett javításért, tart az esetleges gázszivárgástól, különben miért kötelezi a lakót, hogy saját terrénumában oda tegyen ajtót, ahova a FŐGÁZ parancsolja. A lakásba visszakerülnek a katedrálüveggel borított ajtók (konyha, hálószoba). A katedrálüveg, mint fényátadó és térformáló elem, vélhetően a két világháború között jelent meg, és némiképpen felváltotta a dúsan burjánzó növényi, virág- vagy egyéb motívumokkal díszített, homokfúvott üveget. A praktikumot és a kényelmet favorizáló Bauhaus iskola belsőépítészeti leleménye lehetett ez a hozzáérni nem jó érzés és látványában is rémületes anyag: a katedrálüveg. Az ember akaratlanul is a katedrálisok szédítő belmagasságaira, a rovátkolt bordaívek között tündöklő ólomüveg ablakokra gondol, a színes üvegdarabkákból kirakott óriási üvegívek napszaktól és napfénytől függően mély tüzű vagy éppen sugárzó fényeire. A Margit (és mások) lakásában honos katedrálüveg funkcióját összefoglaló mondatidézet keményen koppan a szövegben: „nem kívánatos az átlátszóság, de a fényáteresztés fontos”. A fényáteresztéshez mindenképpen fény is kell, ennek híján ez a katedrálüveg piszkosszürke vakablakká válik. És többnyire erről a változatról maradtak – talán sokunknak – éles emlékeink. Van, aki szerint fontos, hasznos lelemény, mivel az ablaktalan helyiségeket (hall, fürdőszoba) természetes fénnyel hatja át, ugyanakkor izolál, külön életteret is képes nyújtani. Számunkra mindenképpen megbocsáthatatlan vétek bármely helyiséget megfosztani a saját ablaktól és azt praktikusnak nevezett anyagokkal helyettesíteni.
A mi olvasatunkban jól érzékelhetően domborodik ki a szövegből, sőt: ismétlődik a kulcs és a zár szó: az előszobából nyíló szobaajtót Margit kulcsra zárta, mert félt. („…amikor itt lakott, éjszakára bezárta a szobaajtót is. Félt.”) Az asztalos felmenő rokon munkája, az elöl-oldalt átlátszó, üvegén csillagos bemetszésekkel díszített könyvszekrény ajtaján is kulcs található. Ez az ismétléses gondolatpárhuzam világossá teszi a különbséget funkcionalitás és diszfunkcionalitás között: a könyvszekrény üvege a jobb áttekinthetőség miatt átlátszó, zárni a por ellen vagy/és a benne tartott értékek miatt érdemes. Ezzel szemben a furnérlemezből összetákolt (érteni véljük a narrátor kissé hitetlenkedő hangját: „nem vetemedett meg”) alumíniumkilincses, katedrálüveges szobaajtót védelem céljából értelmetlen bezárni. Igen ironikusan hangzik a zárás-csukás és a kulcs részletes leírása („.. van hozzá kulcs, amibe egy nagy R betűt nyomtattak”).
A lakótér és a bútorok közötti ellentmondásos viszonyt valójában Margit hozta létre, amikor egy akkoriban, a hatvanas években modernnek nevezett, feltehetően alacsony belmagasságú, egyszobás lakásba („…kilencet tudok lépni az ajtótól az ablakig.” Margit lakása, 135. o.) nagy tereket igénylő, értékes bútorokat, szőnyegeket, súlyos flamand csillárt vásárolt.
A dac, a szembeszegülés, az egyéni sorshoz, a saját választáshoz való ragaszkodás e négygenerációnyi előd közös jellemvonása. Bizonyos tekintetben képtelenek az alkalmazkodásra, nem hajlékonyak. Minden egyes eddigi szöveg legmélyebb rétegében a halál és pusztulás munkál. Ha szociológiai szempontból közelítenénk a szöveghez (ami nem szokásunk), azt mondhatnánk, hogy az iparos-kézműves-mesterember-értelmiségi: tanár, tudós elődök felfelé mobilizációját számos külső, de belső körülmény is akadályozta. A többre hivatottak, a tehetségesek túlélési képességei nem bontakoznak vagy nem bontakozhatnak ki. A szöveget létrehozó elbeszélő is hasonló hozzájuk: fájdalma szemérmes és visszafogott, mintha nem tudná, nem akarná elgyászolni az elődeit. Az oldalági asztalos rokon, Bosánszky József könyves szekrényét már a Margit lakásában is megismerjük, sőt a hozzákapcsolódó halálallúziót is („Olyan ez a fekete szekrény a szobában, mint egy fölállított koporsó” 148. o.). E mostani szövegben már nem sorskép: „Olyan, mint egy koporsó, de nem az. Könyvszekrény.” E tárgy és készítője elválnak egymástól: a szekrény önazonos, még ha nem rendeltetésszerű is a használata, mert ottfeledett füzetek, dossziék vannak benne. Bosánszky József pedig, „a szekrény készítője öngyilkos lett”.
E fent idézett mondat valójában mintha a következő, az ötödik szövegrészhez tartozna, úgy érezzük, most lépünk át egy másik, egy valóságon túli és titkokkal teli bizonyosságok, sejtetések világába. Minthogy a fent említetteken kívül őróla semmit nem tudunk, szabad elképzelni, vajon mi lelte, miért lehetett öngyilkos? Bosánszky József éppolyan rejtélyes személy, mint az I. részben megismert ifjabb Witek Zsigmond, a serény műkovács, aki „sarkantyúkat készít katonáknak, kengyelvasat élesít, kardokat javít, élez, forraszt, szegecsel”: lehetséges, hogy e kézműves mesterek élete tehetségük, munkájuk iránti szenvedélyes odaadásuk miatt bicsaklott meg. Bosánszky műbútorasztalos talán nem kelhetett versenyre a Lingel és a Thonet nevekkel jelzett nagyipari szériagyártással, nem volt hajlandó elfogadni a könnyű, hajlított formákat, mert ő csak nagy (lehet, hogy ormótlan), idő- és anyagigényes, egyedi, jóval drágább bútorokat tudott vagy akart készíteni. Esetleg emiatt csődbe jutott, vagy másként, máshol siklott ki az élete, amelynek aztán maga vetett véget, önkezével.
Az 5. szöveget a bútorok és a fényforrások között rejlő titkos kapcsolatok fűzik az előzőhöz. A bútorok – mint a múlt, az ősök rekvizítumai – az elbeszélőnél találnak lakhelyet, és nyilván más dimenziókba emelkedünk, nem köt itt már senkit röghöz a valós, kicsi élettér. Az álom, a képzelet tágas lakában vagyunk, ahol „találkozik egymással az anyai és az apai ág”. A decemberben visszakerült állítások kétszer kerülnek a kétbekezdésnyi szöveg élére –de attól nem lesz konkrét és valóságos, amit olvasunk, ami kibomlik a szemünk előtt. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy ha e sok „hazatalált” bútort egymás mellé tennénk, a Szent István körútig is elérne a soruk. Az elbeszélő két berendezési tárgyra, az íróasztalra és a flamand csillárra fókuszál, mindkettő sérült, de nem e tény kelti fel a figyelmünket. Az „úgynevezett felépítményes íróasztal”-ban az úgynevezett szó arra utal, hogy az elbeszélő réteg- vagy szaknyelvet idéz: csak műbútorasztalosok, régiségkereskedők érthetik pontosan, mit jelent e szó. Úgy képzeljük, úgy láttuk ilyen-olyan helyeken, hogy a felépítmény kis emelvényes szekrényke szokott lenni, amit be lehet zárni és titkos naplót, pénzes dobozt, pici házi oltárt vagy számlákat, váltókat, egyéb elfelejteni vagy elzárni való dolgokat tarthatunk benne. Az építmény az íróasztal legfeleslegesebb és legsérülékenyebb része, nem is csoda, hogy az idők során tönkrement, elveszett, és csak a második szintjét pótolták, így: „…jobb és bal oldalon 1-1 kihúzható fiók, középen kis díszes »kerítés«.”
Valószínűleg a flamand csillár is fellázadt a sorsa ellen: nem akart egy panelplafonra kerülni, inkább megadta magát a kétbalkezes villanyszerelőnek. Mindamellett a törött kar az új helyén, a sarokban heverő tárgyat sérült vagy sértett élővé avatja. Sorsa a pincében teljesedik be, ahová bebugyolált hassal, de kegyetlen gesztussal került. A Margit lakásában lakó elbeszélő nem tudja, vagy nem akarja megjavíttatni. Farkasszemet nézhet a rücskös katedrálüveggel, a flamand lámpáról pedig Fogarassy Miklós szavait idézve csak ábrándozhat: „Ez a napfénytől felragyogó lámpa is, sugarakat imitáló karjaival, nem napszerű-e, mely az életet, meleget, világosságot adó természetes fényforrás, kicsiny, mesterséges mása?” (Fogarassy Miklós: Vermeer: A festőművészet. Corvina Kiadó, Budapest, 1987, 95. o.)
Írásunk elején említettük, hogy Margit most háttérszereplő, de egy pillanatra erőteljesen ragyog fel alakja: „Ha enyhe, napos idő volt, kiült a közeli Szent István park egyik padjára horgolni.” A horgolás olyan időtöltés, amikor a nő időn kívül helyezi magát, bezárul érzései, gondolatai, titkai világába, de közben alig-alig odafigyelve is leheletfinom csipkemintákat hullajt ki az ujjai közül.
{jcomments on}
