Augusztus 18-án jelent meg a Kolibri Kiadónál Bajzáth Mária mesepedagógus Népmesekincstár-sorozatának legújabb darabja, mely az „Így megyek az iskolába” címet viseli. Kötetsorozatában Bajzáth Mária a világ népmeséit gyűjti csokorba egy-egy tematika és korcsoport mentén. Az Így megyek az iskolába című kötetében a szerző a 6–8 éves korosztály számára gyűjtött népmeséket a világ minden tájáról. Találunk a könyvben indonéz, kazah, szerb, türkmén, üzbég, koreai és magyar mesét is. A gyerekek olvashatnak hősökről, barátságról, hétfejű sárkányokról, valamint találkozhatnak az élet és a halál kérdéseivel is. Bajzáth Máriával beszélgettünk új könyvéről, a népmesék sikerének titkáról, a gyerekek halálhoz való kapcsolatáról, valamint arról, létezik-e még a mesélés, mint közösségi élmény. Interjú.
– Azt írja a könyv előszavában, hogy olyan meséket választott a kötetbe, melyek megkönnyítik az átlépést az új élet szakaszába, és a gyerek mindennap megtapasztalhatja a jót és a rend győzelmét. Miként segítenek ezek a mesék a gyerekeknek kudarcaik feldolgozásában?
Egy jókor, jól elmesélt jó történet többféle módon is segíthet. Az egyik legfontosabb, hogy minimum két ember kell hozzá, a mesélő és a mesehallgató. Ez élő, emberi kapcsolatot, minőségi időt, figyelmet, bensőséges helyzetet, különleges teret jelent a résztvevők számára. A mese hallgatója magára ismer a hősben és reményt kap: Én lehetek, aki visszahozza a Napot, a Holdat és a csillagokat, én vagyok, aki a talányos kérdésekre is tudom a választ, én vagyok, akinek ecsetje nyomán életre kelnek a dolgok. Ha kudarc vagy baj éri, kárpótlást kaphat. Mással is megtörtént, hogy cserbenhagyta a barátja, bántották, kikacagták, mégis jó lett a vége. Vagy mással is előfordult, hogy rosszat csinált és mégis jóvá tudta tenni. A mesében a félelmek, szorongások szimbolikus formában jelennek meg. Szembe lehet velük nézni, közelebb lehet merészkedni hozzájuk, megszelídíthetők. A mesehallgatás segít történetté rendezni az eseményeket, ez a tudás pedig elvezet oda, hogy saját élettörténetüket is meg tudják majd fogalmazni, érteni. Amikor mélyponton vannak, legyen biztos tudásuk arról, hogy mindig van kiút, mindig van megoldás.
– Az „Így megyek az iskolába” kötetbe a világ minden tájáról gyűjtött meséket. Mennyire jellemzőek az egyedi stílusjegyek, gyakran előforduló témakörök egy-egy tájegység történeteire? Könnyen felismerhető például, hogy egy mese Európából, vagy éppen a Távol-Keletről származik?
Egy-egy mese, egy-egy téma, apróbb-nagyobb eltérésekkel ugyan, de sokfelé megjelenik a világban. Ugyanazt az alaptörténetet megtalálhatjuk Brazíliában, Szibériában, vagy akár Afrikában is, mégis az adott nép, az adott tájegység rajta hagyja egyéni, csak rá jellemző sajátosságokat. Szinte mindenki ismeri a Hét kecskegida történetét, amelyben a farkas elváltoztatva a külsejét, hangját, és felfalja a kiskecskéket. Európában a farkas a molnárhoz megy és lisztbe mártja a lábait, Perzsiában a molnár mellett, megjárja a hennafestő műhelyét is, mert ott a kecskemama első lábai fehérek, a hátsók pirosak. Nálunk a kecskemama az alvó farkas hasát felvágja, teletömi kövekkel, és a folyóba dobja. A perzsáknál szemtől-szemben harcra hívja a farkast, tudatosan fölkészíti magát a küzdelemre, és elpusztítja az ellenfelet. Ez kétféle nő és anyakép, kétféle megküzdési stratégia, bár a szüzsé azonos, a két mese összetéveszthetetlen. Kínában, Japánban rengeteg történet maradt fenn a tudás, tanulás, iskolák fontosságáról. Iskolamesterek, tanító mandarinok, mandarinképzők, hivatalnokok, vizsgáztatók a történetek szereplői. Ezek a mesék, -ha nem tündérmesék, hanem pl. novellamesék- gyakran nagyon egyértelmű oktató szándékkal és hangnemben szólnak a hallgatóhoz.
Felénk alig-alig jelenik meg ez a téma, és ez a stílus sem jellemző. Fontos jellegzetesség az egyes népek meséinél a helyszín, ahol a történet játszódik. Punia, a csalafinta hawaii halászlegény a zafírkék óceán partján, a szamoák a krokodilus barlangjában, a románok egy szomorúfűz árnyékában, miközben tarisznyából falatoznak, mi magyarok pedig a Dunánál, Tiszánál is szélesebb folyó partján, a Vacsoracsillag alatt számolunk. A mesék kezdő és záróformulája is jelezheti, hogy a történet honnan származik, és még nagyon hosszan folytathatnám a sort az ismertetőjegyekről.
– A kötet számos mesén keresztül foglalkozik a halállal is. Ezek a történetek próbálják kicsit könnyedebben, meseszerűbben bemutatni az elmúlást, de közben egyértelművé teszik, hogy a halál az élet része, és elkerülhetetlen Tapasztalatai szerint hogyan viszonyulnak a témához a 6-8 éves gyerekek?
A gyerekek számára az a tény, hogy meghalunk, a mesék mágikus, ősi, szimbolikus nyelvén megfogalmazva is nehéz, gyakran elfogadhatatlan és rettenetesen félelmetes, mégis izgalmas és vonzó. A téma sok esetben tabu, pedig halál része az életnek, mindannyiunkkal meg fog történni. Elkerülhetetlen a vele való találkozás, ráadásul meggyőződésem, hogy pont az élet végességéről való tudás emelheti az élet értékét. A gyerekeket érdekli a halál, kíváncsiak rá, kérdeznek róla, mi pedig gyakran nem tudjuk, hogyan közelítsünk a témához, keresgéljük a szavakat, gondolatokat. Ebben is segíthetnek, beszélhetnek helyettünk, a mondókák és a mesék. Minden korosztálynál van életről és halálról szóló fejezet a mesegyűjteményeimben. Természetesen egészen más típusú mesét kap a témához egy kiscsoportos óvodás, mint egy hétéves. A mesékben, akárcsak a valóságban sokféle módon lehet kapcsolatba kerülni a halállal. Lehet tőle rettegni, és lehet vele ismerkedni, megnézni közelebbről-távolabbról, aztán lehet vele alkudni, sőt kicselezni és túljárni az eszén, ki is lehet nevetni. Idővel nem árt megbarátkozni vele, elfogadni a létezését, és méltó módon felkészülni az útra, ahová majd elvisz. A népmese sokféle lehetőséget kínál az elmúlással kapcsolatban is, és ahány gyerek annyiféle megoldást választ, mindig azt, amit épp el és be tud fogadni, fel tud dolgozni. A tapasztalatom az, hogy ezeket a meséket a gyerekek nagyon-nagyon szeretik, többször kérik, újra és újra hallani akarják.
– A régi népmesékben sok olyan kifejezéssel találkozhatunk, amit ma már jellemzően nem használunk a köznyelvben. Mennyire fogékonyak a gyerekek arra, hogy meseolvasás, mesehallgatás közben új szavakat tanuljanak?
A mese varázsszer, verbális bájital. Észrevehetetlenül, minden didakszist félretéve lehet vele új szavakat tanítani. Miközben jól és jót mesélünk, a gyerek többnyire a szövegösszefüggésből kikövetkezteti mit jelent az ismeretlen szó, és esze ágában sincs megakasztani a történet áramlását, nem kérdez bele, hogy mit jelent. Érti, érzi. Szókincse sem attól gazdagodik, hogy visszakérdezzük és elmagyarázzuk, vagy az iskolában szövegértési munkafüzetek két milliószor visszatérő szörnyen unalmas feladataként, bekarikáztatjuk az ismeretlen szavakat, majd szómagyarázatokat íratunk. Egyszerűen attól gyarapszik, hogy gyakran, sokszor, minden egyes napon hallgat mesét. Egy szó csak 40-50 meghallás után válik a passzív szókincs részévé, az aktivizálásához többszöri meghallás szükséges. Az a gyerek, akinek naponta mesélnek, egy-másfél évvel jár a szókincs fejlettségében azon kortársai előtt, akiknek nem.
– A válogatás, kutatómunka során nyilván rengeteg népmesét elolvasott. A kötetben szereplők közül melyik volt a kedvence és miért?
A meseválogatás részemről nemcsak kutatómunkát, hanem mesélést is jelent. A sorozat köteteibe csak olyan mese kerül, amit többször elmeséltem már gyerekeknek, és szerették, érdekelte őket. Minden történetet nagyon szeretek a könyvben, mindig az a kedvenc, amit éppen mesélek. Most a kötet címét adó coimbrai történet áll hozzám legközelebb. A hős, egy életrevaló, bátor és kíváncsi macska, aki útja során átalakul és átalakít, változik és változtat, lezár egy életszakaszt és örömmel, dalolva kezd egy újat, boldogan ordítja-énekli a háztetőn: Így megyek az iskolába.
– Nyilván fontos, hogy a gyerekek minél több mesét olvassanak, amihez ez a kötet is segítséget nyújt. Meglátása szerint mennyire igényesek a szülők, amikor mesekönyvet választanak gyerekeiknek?
Vannak szülők, szerencsére elég sokan, akik megnézik a szöveg és az illusztrációk színvonalát, figyelnek a könyv témájára, nagyon nagy gondossággal, tudatosan választanak könyvet. Vannak szülők, akik megveszik, ami épp megtetszik a könyvesboltban, amiről hallottak, vagy amit a gyerek akar, és azután jobbik esetben mesélnek is belőle. Viszont egy tavalyi kutatási adat: a 3-8 éves korú gyereket nevelő szülők kb. egyharmada egyáltalán nem mesél. Az indokok között szerepel, hogy sokáig kell dolgozni, nincs idejük, vagy kedvük, fáradtak, túlterheltek. Pedig a mesélésre fordított idő az egyik legjobb befektetés a gyerek és a felnőtt szempontjából egyaránt, akár otthon, akár az intézményes nevelés keretei között történik. Az eddig megjelent Népmesekincstár kötetek elsősorban azt a célt szolgálják, hogy a szülő vagy a pedagógus olvasson fel, vagy előzetes felkészülés után, – ideális esetben- , meséljen el élőszóval, emlékezetből egy-egy történetet. A sorozat népszerű, bár nem ígér könnyű utat, nem lehet időt és energiát spórolni: A felnőtt olvas, a felnőtt mesél, a felnőtt teremti meg a varázslatot, aminek a végén az is kap, aki adott, és az is ad, aki kapott, ráadásul idővel a mesehallgatóból mesélő válik.
– A népmesékben többnyire mindig a jó győz, a rossz pedig elnyeri méltó büntetését. Rögtön tudjuk, ki a hős és ki a gonosz szereplő. A valóság ezzel szemben teljesen más, jóval árnyaltabb képet mutat. Mondhatjuk, hogy ez is a mesék népszerűségének oka, hogy elrepítik az olvasót egy igazságos, mondhatni utópisztikus világba?
A mesék 9 típusa közül, igazából egyetlenegyben, a tündérmesékben győz mindig a jó, mindig nagy-nagy küzdelmek és próbatételek árán, és nyeri el a rossz a méltó büntetését. Az állatmesék, a formulamesék, a novellamesék, vagy a legendamesék gyakran végződnek úgy, hogy nem győz a jó, vagy a rossz nem kap büntetést. Véget ér a mese azzal, hogy a tolvaj, csaló, ugyanaz a tolvaj csaló marad, nincs feloldás. Vagy az ostoba, lusta semmit sem változik a rengeteg lehetőség ellenére sem, ugyanaz marad, aki volt, fel is falja a farkas. Sok száz példát hozhatnék, amikor a mese azt mutatja meg, hogy: Ember, ha nem változol, és nem változtatsz, elpusztulsz, éhen halsz, kitaszítanak a közösségből, boldogtalan leszel, ostoba fajankó maradsz.
Az egyértelműen jó-rossz, barát-ellenfél, fekete-fehér árnyalatok nélküli kategóriái mentén besorolni az életünk szereplőit és eseményeit felnőttként lehet ijesztő, de a gyermeki gondolkodásában ez a rend érvényesül kb. 10 éves korig. Van jó barát és van ellenség, jó és rossz tanító, jó étel és rossz étel, jó mese és rossz mese. A gyereknél nincs árnyalat. Ezért fontos, érthető és biztonságos kapaszkodó a gyerek számára a népmese, amikor egyértelmű kategóriák között lehet választani, többek között a jó-rossz, igaz-hamis, szép-rút, szent-profán között. A mese folyamatosan ütközteti az ellentéteket, a gyerek minden mesehallgatáskor döntést hoz, a jó vagy a rossz utat választja: a hős vagy a csaló-álhős szerepébe bújik, a szorgos vagy a lusta leánynak szurkol Holle anyó meséjében. A mese így állandó döntéshelyzetben tartja a gyereket, aki gyakorolhatja ez által a választást, ráadásul tét nélkül, hisz „csak” egy történeten keresztül éli meg saját döntéseinek, saját értékválasztásainak következményét. Amikor már sok-sok mese hallgatása után felismeri azokat a törvényszerűségeket, amelyek segítségével célba lehet érni a mesékben, képessé válhat arra, hogy kiválassza a számára legkedvezőbbet, a kínálkozó lehetőségek közül, nemcsak a mesehallgatás közben, hanem a saját életében is.
A népmese igazságos, de nem utópisztikus. A hős általában kőkemény próbatételeken keresztül jut el a céljáig, de az útja nagyon is megvalósítható és a valóságban is megismételhető. A népmese egy olyan világba vezet, amilyenné tehetnénk ezt a mostanit, és egy olyan emberi minőséget mutat meg, amilyenek lehetünk, ha kitartóan végig csinálnánk mindazt, amit a mesék hősei.
– A népmeséknek régen kitűnő táptalajt biztosítottak az eldugott vidéki falvak, ahol a helyiek összejártak, és történetekkel szórakoztatták egymást. A mai felgyorsult világban nem került veszélybe a mese és a mesélés, mint közösséget összekovácsoló erő?
Kitűnő táptalajt biztosítottak az élő emberi kapcsolatok, és a működő közösségek. Meséltek nemcsak eldugott falvakban, hanem katonaságnál, fonóban, aratáskor, karavánszerájokban, monszun idején a pálmalevél kunyhókban, és eszkimó iglukban is. De a mese és a mesélés mindig új kereteket keres és talál, nálunk is épp reneszánszát éli. A paloznaki Meseközpont és sok más szervezet mára megvalósult célja: mesélő közösségek létrehozása, amelyekben élőszóval mesélnek a mesemondók. Teltházzal zajlanak felnőtt és gyerek meseestek és délutánok, nálunk Paloznakon sokszor a csilláron is lógnak, egész napos mesélős programokon vesz részt lelkesen és fáradhatatlanul öreg és fiatal. Összejönnek az emberek mesekocsmákban és mesesátrakban, erdei tisztásokon, táborokban, óvodákban, iskolákban, bankokban, galériákban, könyvtárakban, fesztiválokon és különböző konferenciákon, képzéseken. Igaz, hogy ez nem fonó, meg nem aratás, de most ez a forma és keret az aktuális. Persze, vannak helyek és közösségek, ahol nincs mese és nincs történet. Oda elmegyünk, elvisszük, ha kérik. Sokan vagyunk, és amíg ember van, a mese halhatatlan.
A nyitókép forrása: Németh Eszter
