Miközben olvastam Podmaniczky Szilárd Kisgyerekek emlékiratai című könyvét, elhatároztam, hogy úgy fogom kezdeni a kritikámat, hogy ez egy borzasztó könyv. [Darabos Enikő kritikája]
Most kezdem: ez egy borzasztó könyv. Ki-ki értse, ahogy akarja. Inskripció ide vagy oda, nincs az az emlékiratirodalmi hagyomány, amely elméleti eszmefuttatásaival lefedhetné a tényt, hogy a könyvben szereplő 40 történet közül legtöbbnek az a csattanója, hogy a gyerekelbeszélő, aki mindaddig rizsázott, meghal. Sokszor már csattanóiszonyom volt – mi lenne, ha kihagynám az utolsó bekezdést, hiszen általában abban következik be a haláluk? És ez még akkor is borzasztó, ha az anekdotairodalomra jellemző csattanó prózapoétikai megoldása sokszor azáltal kap egy metafiktív gellert, hogy az elbeszélő kisgyerek feje csattan, robban vagy durran szét a történetet a valóságba betonozó szövegszerkezeten.
Családon belüli erőszak, szervkereskedelem, prostitúció, alkoholizmus, súlyos, debilizáló pénztelenség, a kisszerűség és a giccs torokszorító forgatókönyvei – nagyjából ilyen kerettörténetekbe illeszkednek a gyerekhangon elbeszélt emlékek. És ilyen kontextusban az a pár – de igazából majdnem a kötet felét kitevő – történet, amelyik nem gyerekhalállal végződik, szinte súlytalanná, semmitmondóvá válik. Elvetélt embriók, koraszülöttek, felszívódott ikertestvérek, fogyatékos gyerekek beszélnek a szüleikről, akik maguk is kiszolgáltatottjai a saját elvetélt életüknek, vágyaiknak, ösztöneiknek és szenvedélyeiknek, csakhogy mindez különösen kegyetlen perspektívában jelenik meg az elbeszélői gyerekhang tárgyilagossága miatt.
Vagy nem is tudom, talán nem tárgyilagosság ez. Néha, mikor képes voltam kiemelni a fejem ebből a borzalomvilágból, az volt a benyomásom – az író csal. Hogy kilóg az író, aki parabolagyártó igyekezetében sokszor olyan perspektívát erőltet halott gyermekeire, amelyek összeférhetetlenek az infantilis szemléletmóddal. Pl. „Apu ajánlotta neki, hogy cseréljenek helyet, de anyu azt mondta, hogy ő balkezes, és erről az oldalról jobban esik neki ráfordulni apura, meg a fütyijét is szívesebben fogja bal kézzel. A jobbal olyan ügyetlen, meg még a gyűrűvel fölsértené a makkot” (177) – olvasható Az élet császárai című „emlékiratban”. Honnan tudja ezt a gyerek? És fiú vagy lány?
Ez egyébként is sokszor gondot okozott az olvasás során – a kisszerűség hiperboláiban ugyanis áradnak a történetszegmensek, de az elbeszélők váltakozásával egyidejűleg nem érzékelhető az elbeszélő hang változása. Magyarán szólva ugyanaz a gyerekhang mesél (arra hajlok inkább, hogy fiú), az adott történet elmondása közben pedig valamilyen ürüggyel bejelenti a nemét, ám a vele megtörtént események nem befolyásolják az elbeszélés hangnemét.
Zárásképpen azt mondanám, hogy olyan ez a könyv (és erre leginkább a kötet egyik szövege a Sztendapkomedi világított rá), mintha az itt megszólaló gyerek(ek) sztendapkomediznána(k) párat az élethalálról. Kiáll, tök problémátlanul elmondja, milyen problémás ez az élethalál, és mivel a stand up comedy a balek ars poétikája, sajnos, meg kell halnia, hogy jól jöjjön ki az egészből. De nem jön ki jól. Ha lehet azt mondani, az egész csak még borzasztóbb lesz emiatt. Csak erős idegzetűeknek ajánljuk.
208 oldal
2400 HUF
40 illusztráció
{jcomments on}
