Valóság-e a valóság? A szimulációelmélet filozófiai és tudományos kihívása
Honnan tudjuk, hogy bármi is valóban létezik? Vannak dolgok, amelyeket közvetlenül látunk: az ujjainkat, a kezünket. Más dolgokat – például az állunkat – csak tükör vagy kamera segítségével érzékelünk. És vannak olyan jelenségek, amelyeket egyáltalán nem látunk, mégis hiszünk bennük, mert a szüleink vagy a tanáraink mondták, esetleg könyvekben olvastuk róluk.
Egy fizikus számára a valóság megismerése érzékeny műszereken és bonyolult matematikai számításokon keresztül történik. Csakhogy ezek az információforrások sem tévedhetetlenek. A mérések hibásak lehetnek, a számításokba hiba csúszhat, és még a saját szemünk is becsaphat minket. Elég csak arra az internetet felrobbantó ruhára gondolni, amelyről senki sem tudott megegyezni, hogy kék-fekete vagy fehér-arany színű-e.
Mivel minden információforrás – még a tanáraink is – időnként félrevezethet, az embereket régóta foglalkoztatja a kérdés: egyáltalán megbízhatunk-e bármiben. Ha semmiben sem lehetünk biztosak, honnan tudjuk, hogy ébren vagyunk? Több ezer évvel ezelőtt a kínai filozófus, Csuang-ce azt álmodta, hogy pillangó. Amikor felébredt, ráébredt: az is lehet, hogy valójában egy pillangó, aki éppen azt álmodja, hogy ember.
Platón azt vetette fel, hogy mindaz, amit látunk, talán csak árnyéka a valódi létezőknek. Elképzelhető, hogy az egész életünket egy olyan világban töltjük, amely nem az igazi. Talán inkább egy hatalmas videojátékhoz hasonlít, vagy ahhoz a valósághoz, amelyet a Mátrix című film ábrázol.
A szimulációs hipotézis ennek a gondolatmenetnek a modern változata. Logikai érvekre és a technológiai fejlődés megfigyelésére támaszkodva próbál választ adni arra a kérdésre, hogy nagy valószínűséggel nem egy „eredeti” világban élünk, hanem egy mesterségesen létrehozott szimulációban.
Mintegy húsz évvel ezelőtt Nick Bostrom filozófus fogalmazta meg az elmélet egyik legismertebb változatát. Érvelése abból indult ki, hogy a videojátékok, a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia rendkívül gyors fejlődésnek indult. Ez a tendencia azóta is folytatódott: ma már az emberek elmerülhetnek a magával ragadó virtuális terekben, és látszólag tudattal rendelkező mesterséges lényekkel beszélgethetnek.
Bostrom ezeket a technológiai irányokat vetítette ki a jövőbe, és egy olyan világot képzelt el, ahol az emberiség képes lesz akár több billió emberi életet is valósághűen szimulálni. Azt is felvetette, hogy ha valaki létrehozna egy olyan digitális másolatot rólunk, amely kívülről mindenben ránk hasonlít, akkor belülről – a gondolataink és érzéseink szintjén – pontosan ugyanolyan élmény lenne létezni benne, mint a „valódi” világban.
Tegyük fel, hogy ez igaz. Tegyük fel, hogy mondjuk a 31. században az emberiség képes lesz bármit szimulálni. Valószínű, hogy lesznek olyanok, akik rajongani fognak a 21. századért, és újra meg újra lefuttatják a mi világunk különböző változatait, hogy tanulmányozzanak minket, vagy pusztán szórakozásból.
Bostrom érve itt válik igazán megdöbbentővé. Ha a 21. századi Föld csak egyszer létezett „eredetiben”, de a jövőben billiónyi alkalommal szimulálják, és ha ezek a szimulációk annyira élethűek, hogy a bennük élők ugyanolyan valóságosnak érzik magukat, mint mi, akkor statisztikailag sokkal valószínűbb, hogy mi is egy ilyen szimulációban élünk, nem pedig az egyetlen eredeti Földön.
Ez az érvelés akkor lenne igazán meggyőző, ha már ma is képesek lennénk ilyen erejű szimulációkat futtatni. Bostrom szerint azonban elég hinni abban, hogy ez valamikor lehetséges lesz. Ha elfogadjuk, hogy a jövőben rengeteg ilyen szimuláció jön létre, akkor logikailag arra kell jutnunk, hogy nagy eséllyel már most is egyben élünk.
Neil deGrasse Tyson asztrofizikus is beszélt erről az elméletről, és úgy véli, körülbelül ötven százalék az esélye annak, hogy a valóság, amelyet tapasztalunk, valójában virtuális.
Felmerül a kérdés: ha valóban egy szimulációban élünk, magyaráz-e ez bármit? Egyesek szerint a „hibák” – amikor nem ott találjuk a telefonunkat, ahol biztosak voltunk benne, hogy hagytuk, vagy amikor úgy érezzük, előre tudtuk, mi fog történni – akár a rendszer apró zavarai is lehetnének. Ugyanígy a világhálót megosztó furcsa ruhaszínek is tűnhetnek egy rosszul renderelt jelenetnek.
Vannak azonban mélyebb hasonlóságok is. A fizika szerint létezik egy alapvető hosszúságskála, amelynél kisebb tartományban az Univerzumról alkotott elméleteink már nem működnek. Emellett körülbelül ötvenmilliárd fényévnél távolabbra nem láthatunk el, mert a fénynek nem volt ideje eljutni hozzánk az ősrobbanás óta. Ez kísértetiesen emlékeztet egy számítógépes játékra, ahol nem láthatunk a pixelek alá, és nem léphetünk túl a képernyő szélén.
Természetesen mindennek vannak józan magyarázatai is. Lehet, hogy egyszerűen rosszul emlékeztünk arra, hová tettük a telefonunkat. A szimulációs hipotézis azonban nem igényel empirikus bizonyítékot. Logikailag érvényes marad mindaddig, amíg hisszük, hogy a jövőben sok, rendkívül erős szimuláció fog létezni. Ez győzött meg olyan ismert tudósokat, mint Neil deGrasse Tyson, és technológiai vezetőket, mint Elon Musk – még ha Tyson ma már csak ötven-ötven százalékos esélyt is ad az elméletnek.
Mások jóval szkeptikusabbak. Az ilyen hatalmas és részletgazdag szimulációk működtetéséhez szükséges technológia annyira elképesztő lenne, hogy Bostrom szinte isteninek nevezi azokat, akik képesek lennének rá. Ő maga is elismeri, hogy az emberiség talán soha nem jut el erre a szintre.
Bár a kérdés messze nincs lezárva, a szimulációs hipotézis lenyűgöző logikai és filozófiai gondolatkísérlet. Alapjaiban kérdőjelezi meg a valóságról alkotott elképzeléseinket, és emberek millióinak képzeletét ragadta meg világszerte.
