Fegyveres pacifizmus és európai lelkiismeret: mit bír el a művészet egy háborús korszakban?
Miért fontos a művészet, amikor a válaszok kényelmetlenek
A művészet – legyen szó festészetről, irodalomról, filmről vagy színházról – azért tölt be pótolhatatlan szerepet a társadalomban, mert képes elviselni azokat a válaszokat is, amelyek nem egyszerűek. Olyan kérdésekre reflektál, amelyekre nincs gyors megoldás, nincs egyértelmű állásfoglalás. Ebben az értelemben a művészet szinte az ellenpontja a politikának, ahol a döntéshozók folyamatos nyomás alatt állnak, hogy bonyolult helyzetekre leegyszerűsített válaszokat adjanak.
Ez a különbség különösen élesen rajzolódott ki az idei Európai Filmdíjak átadója kapcsán. Az eseményt – amelyet gyakran az európai filmművészet Oscarjaként emlegetnek – idén januárban rendezték meg, tudatosan pozicionálva magát a felnőtt, gondolkodó mozit értő és formáló rangos fórumként.
Egy elhallgatott történelmi epizód diadala
Az este egyik legnagyobb visszhangot kiváltó pillanata Igor Bezinović horvát rendező dokumentumfilmjének, a Fiume o Morte! díjazása volt. A film a mai Rijeka városának 1919-es megszállását dolgozza fel, amikor Gabriele D’Annunzio, a protofasiszta eszmékkel kacérkodó, dandy költő egy vegyes összetételű csapattal elfoglalta az adriai várost.
A mű a The Act of Killing módszerére emlékeztető újrajátszásokkal mesél el egy mára háttérbe szorult, mégis súlyosan aktuális történelmi pillanatot. Nem fesztiválkedvenc, nem látványos, nem könnyen fogyasztható – éppen ezért ideális példája annak, hogy mit lenne hivatott felkarolni az európai filmes közeg.
Díjátadó, amely tüntetéssé válik
Bezinović köszönőbeszédében elsősorban azoknak az amatőr szereplőknek mondott köszönetet, akiket saját szülővárosában toborzott a filmhez. Berlinben állva azonban nem kerülhette meg a jelent: felhívta a figyelmet arra, hogy az előző hónapban 55 ezer diák vonult utcára 90 városban, tiltakozva Németország militarizálása és a sorkatonaság ellen. Reményét fejezte ki, hogy ezek a megmozdulások egész Európában inspiráló erővé válhatnak.
A közönség viharos tapssal reagált. Nem véletlenül. A pacifizmus mélyen beágyazódott a modern európai identitásba. Egy soknemzetiségű, sűrűn együtt élő kontinensről van szó, amely történelmi léptékben is kivételesen hosszú ideje képes elkerülni a belső fegyveres konfliktusokat – éppen azért, mert tudatosan eltávolodott a túlzott militarizmustól.
Európa kulturális DNS-e: béke mindenek felett
Az európai történelmi tapasztalat megtanította a társadalmakat arra, hogy ne csak a fegyverektől, hanem a katonai gondolkodásmódtól is óvakodjanak. Itt a békedíjak nagyobb presztízzsel bírnak, mint a háborús kitüntetések. Az európai filmművészet ritkán ünnepel katonai hősöket vagy szuperképességekkel rendelkező figurákat; helyettük vívódó, ellentmondásos antihősök kerülnek a középpontba, mint Joachim Trier Érzelmi érték című filmjének szereplői.
Még a társasjátékok szintjén is tetten érhető ez a különbség: míg az amerikai játékok gyakran a szerencsére és a konfliktusra épülnek, az úgynevezett „eurogame”-ek az együttműködést és a közös stratégiát jutalmazzák. Németországban pedig különösen élő emlékezet a katonai-ipari komplexum és a politikai fasizmus összefonódása – nem elméleti fenyegetésként, hanem közelmúltbeli tapasztalatként.
Az egyszerű válasz csábítása
Mégis, a „nem a militarizációra” jelszava könnyű válasznak tűnik egy rendkívül összetett kérdésre. A nyugat-európai pacifista konszenzus a hidegháború óta két alappilléren nyugodott: az amerikai biztonsági garanciákon és az orosz fosszilis energiahordozókon. Ezek a kompromisszumok azonban 2022, Ukrajna orosz inváziója óta, valamint az Egyesült Államok elnökének idei, Grönlandot érintő fenyegetései után egyre kockázatosabbnak látszanak.
A jelek szerint az európai újrafegyverkezés iránti igény nem nosztalgikus vágy a régi katonai dicsőség iránt, hanem lassú, kelletlen felismerése a megváltozott geopolitikai realitásoknak. Éppen ezért halad óvatosan, gyakran vonakodva, és ezért maradnak a német tervek is messze a klasszikus sorkatonaság visszaállításától.
Hol a helye a művészetnek ebben a helyzetben?
Jogos a düh azokkal a politikusokkal szemben, akik Európát ebbe a dilemmába vezették, és azokkal szemben is, akik ma is a tétlenség kényelmes zónájában maradnak. De felmerül a kérdés: mi a felelőssége ebben a kulturális szereplőknek és a közönségüknek? Azoknak, akik előszeretettel fogyasztanak európai művészfilmeket, és azoknak is, akik ezeket létrehozzák.
Vajon a hadsereg iránti nagyobb empátia automatikusan ugyanarra az útra viszi az alkotókat, amelyen D’Annunzio is elindult, aki baloldali szimpátiákkal rendelkező, ünnepelt íróból lett ultranacionalista ikon? Vagy létezhet egy köztes út a kultúra számára háborús időkben?
A katona és az ember közötti különbség
Charlotte Higgins, a Guardian vezető kulturális újságírója egy ukrán példára hívta fel a figyelmet: Mstyslav Chernov fotóriporter és filmrendező 2000 méter Andrijivkáig című, Bafta-díjra jelölt dokumentumfilmjére. Ez az alkotás nem a hadsereg mellett agitál, hanem az egyes katonák mellett áll ki. Empátiával fordul azok felé az emberek felé, akik életüket kockáztatják néhány méternyi ukrán földért.
Ez a megközelítés elkerüli a militarizmus dicsőítését, miközben nem tagadja a valóságot.
A paradoxon, amely túlmutat a politikán
Dmytro Kuleba volt ukrán külügyminiszter egy tavalyi esszéjében úgy fogalmazott: Európának nem kell feladnia a pacifizmus eszményét ahhoz, hogy megvédje magát. Ehelyett el kell fogadnia egy látszólag ellentmondásos fogalmat: a „fegyveres pacifizmust”.
Ez a gondolat inkább hangzik művészi metaforának, mint politikai programnak. Éppen ezért különösen beszédes, hogy nem egy alkotótól, hanem egy diplomatától származik. Talán ez is azt jelzi, hogy a jelenlegi korszak kérdéseihez már nem elegendők a régi kategóriák – és hogy a művészet továbbra is az a tér marad, ahol ezek az ellentmondások kimondhatók, végiggondolhatók és elviselhetők.
