Raymond Carver: Balsafa
Apám a tűzhelynél áll, előtte egy serpenyőben velő és tojás.
De kinek van ma reggel étvágya?
Úgy érzem, ma olyan gyönge vagyok, mint egy balsafaág.
Anyám mondott valamit. Mi volt az?
Lefogadom, olyasmi, aminek köze van a pénzhez.
Tányérra teszem a részem, még ha meg nem is eszem.
Apám hátat fordít a tűzhelynek.
„Gödörbe kerültem. Ne áss mélyebbre.”
A fény beszivárog az ablakon. Valaki sír.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, az az odaégett agyvelő és tojás szaga.
Az egész reggelt belapátoljuk a szemétbe, ahol összekeveredik más dolgokkal.
Valamivel később ő meg én kocsiba ülünk, és elmegyünk a szeméttelepre, tíz mérföldre innen.
Nem beszélünk.
A zsákjainkat és dobozainkat egy sötét szeméthalomra dobjuk.
A patkányok visítanak.
Vinnyognak, miközben a hasukat vonszolva előmásznak a rothadó zsákokból.
Visszaülünk a kocsiba, és nézzük a füstöt és a tüzet.
A motor jár.
Érzem a makettragasztó szagát az ujjaimon.
Rám néz, amikor az ujjaimat az orromhoz emelem.
Aztán megint elfordul, a város felé.
Mondani akar valamit, de nem tud.
Most egymillió mérföldre van.
Mindketten nagyon messze vagyunk onnan, és mégis valaki sír.
Akkor kezdtem megérteni, hogyan lehetséges egy helyen lenni és máshol is egyazon időben.
Fordította: Fehér Nóra
A fordító dilemmái II.
Raymond Carver Balsafa című verséről
Sokat gondolkodtam ezen az egyetlen szón: repülőragasztó.
Miért éreztem úgy, hogy a „makettragasztó” pontosabb, magyar nyelven jobban érthető, és mégis: mi az a szag, amit a visszaemlékezésben a kis Carver még mindig érzett az ujján? Vajon milyen lehet a repülőragasztó szaga? Mitől olyan erős, hogy beleég a bőrbe, a gyerekkorba? Mitől olyan tartós, hogy az idő múlásával sem mosódik le, csak halványul, mint egy rosszul gyógyuló seb?
Megtudtam, hogy a versben említett „airplane glue” nem hagyományos ragasztó, hanem oldószeres hegesztőanyag. Illékony szerves oldószereket és kis mennyiségű oldott polimert tartalmaz. Az oldószerek a ragasztandó felületet feloldják, majd elpárolgásuk után a darabok molekuláris szinten összeforrnak, rendkívül erős kötést hozva létre. Jellegzetes szaga a toluol gyors párolgásának következménye.
Megtudtam azt is, hogy a modellragasztók egy része a múltban visszaélés tárgya volt, mivel az oldószergőzök belélegzése rövid ideig tartó eufóriát és tudatmódosult állapotot idézhet elő. Ez a hatás az oldószerek központi idegrendszerre gyakorolt depresszív tulajdonságain alapul.
A versben az apa a tűzhelynél áll. Serpenyő, agyvelő, tojás. A reggelnek hétköznapinak kellene lennie, mégis minden elcsúszik. Valami már elhangzott. Valami, ami pénzről szól. Valami, ami a veszteségről. És ettől a gyerek hirtelen balsafává válik: könnyűvé ás törékennyé.
Vajon milyen lehet egy gyereknek így létezni a családban?
Amikor a csend nem megnyugtató, hanem fenyegető.
Amikor a hallgatás nem béke, hanem várakozás.
Amikor az üveg tartalma nem ital, hanem előjel.
Azon gondolkodtam, hogy Carvernél az erőszak nem kiabál végig a versen, nem csattan látványosan. Inkább ott van a levegőben. A mondatok között. Az odaégett velő szagában. A mozdulatokban. Az apában, aki hátat fordít a tűzhelynek.
A gyerek pedig tanul. Nem szavakat, hanem állapotokat. Megtanulja, hogyan kell nem kérdezni. Megtanulja, hogyan kell nem enni. Megtanulja, hogyan kell eltűnni.
És közben ott van az a bizonyos szag. A repülőragasztóé. Vagy makettragasztóé. Egy anyagé, aminek az a dolga, hogy összetartson valamit, ami különben szétesne. Vajon nem erről szól ez az egész? A ragasztásról? Az ideiglenes egyben tartásról?
A balsafa különös anyag. Hihetetlenül könnyű. Rugalmas. Repülőmodellekhez ideális. Mégis: elég egy rossz mozdulat, és eltörik. Vajon nem ilyenek az emberek is, akik gyerekként túl sok mindent cipelnek? Könnyűnek tűnnek, alkalmazkodónak. De belül repedések futnak végig rajtuk.
Carvert sem kerülte el a generációs átok.
Ő is ivott. Ő is menekült. Ő is próbált ragasztani alkohollal és munkával.
És mégis: később mindent megtett a józanságért. Mintha felismerte volna, hogy amit gyerekként szagként hordott az ujjain, az felnőttként már méreg.
Vajon meg lehet-e szabadulni ettől a szagtól teljesen?
Vagy csak megtanulunk együtt élni vele?
Átalakítani? Verssé írni? Mondatokká bontani?
A vers végén ott van az egyik legnagyobb felismerés: lehet egyszerre egy helyen lenni, és valahol egészen máshol is.
Ez a trauma egyik legpontosabb definíciója. A test itt van. A lélek máshol. Az apa a szemével a várost nézi, de belül millió mérföldre járni. A gyerek mellette ül, és már akkor érti: ez az eltávolodás öröklődik.
És mégis: a balsafa lebeg.
Nem tartós. Nem erős. De képes a víz felszínén maradni.
Lehet, hogy ez Carver költészete? Törékeny szerkezetek, amelyek mégis fennmaradnak. Könnyű mondatok, amelyek elbírják a kimondhatatlant.
Te mit érzel az ujjaidon, amikor a vers végére érsz?
Én azt tudom, hogy amit egyszer összeragasztok, az soha nem lesz egészen olyan, mint előtte volt , de a vízen lebeg.
