A tökéletesség dühödt megszállottja: Búcsú Tarr Bélától, a lehetetlen mentoromtól
Nemes Jeles László, az Oscar-díjas Saul fia rendezője, egy megrendítő esszében emlékezik vissza mesterére, Tarr Bélára. Írása nem csupán egy tanítvány hálája, hanem hitvallás a mozi legambiciózusabb, kompromisszumot nem ismerő formájáról.
Az utolsó beszélgetés: Lázadás a test felett
Utoljára néhány éve, az amszterdami Nexus konferencián láttam Bélát. Felkértek minket, hogy beszéljünk a világ és a művészetek állapotáról. Mindketten hittünk abban, hogy a világban egyszerre van jelen a fény és a sötétség, még ha másként is láttuk őket. Béla teste ekkor már meggyengült, de a szelleme még mindig dühödt, lázadó és harcias volt. Leültünk beszélgetni. Nyilvánvaló volt, hogy ez lesz az utolsó, és egyben legőszintébb párbeszédünk. Volt tanítványként még egyszer láthattam a mestert – minden dühével, bánatával, szeretetével és gyűlöletével együtt.
A „lehetetlen” iskola: Inasévek a mester mellett
2004-ben találkoztunk először, amikor A londoni férfi előkészületei zajlottak. Filmezni akartam tanulni, így jelentkeztem asszisztensnek. Ő adta az első valódi munkámat: meg kellett találnom az egyik főszereplő fiút. Hónapokat töltöttem a válogatással egy olyan szerepért, amelyet végül kihúztak a forgatókönyvből. Bélánál azonban egyetlen filmbe fektetett erőfeszítés sem veszett kárba – minden beépült a vállalkozás energiamezejébe. Úgy vélte, a végeredménynek nehéz folyamatok szülöttének kell lennie: minél keményebb a feladat, annál jobb minőség várható el. Az életet akarta leforgatni, annak örökös táncát. Koreográfiája kinyilatkoztatás volt számomra: tízperces, vágatlan snittek, amelyek egyesítették a teret, a karaktereket és az időt. Mindezt fekete-fehérben.
Rájöttem, hogy ez a filmezés elsajátításának legjobb módja, messze felülmúlja bármelyik főiskolát: találni egy mestert, és beavatást nyerni a művészeti ág titkaiba, ahogyan a festők vagy kézművesek tanulták mesterségüket évszázadokon át. Béla esetében a munka egy szoros, bizalmas alkotótársakból álló csoportot igényelt, valamint a kézművesség iránti olyan mély alázatot, amely a mai, sebességért mindent feláldozó világban már szinte elérhetetlen.
Őrület és zsenialitás: A londoni férfi keresztje
Visszatekintve, A londoni férfi az őrület vállalkozása volt. Egy magyar film, egy belga író (Georges Simenon) francia nyelvű könyve alapján, nemzetközi színészekkel és magyar fél-amatőrökkel, akik mind a saját anyanyelvükön beszéltek a forgatáson. Egy gigantikus európai koprodukció, ahol a korzikai Bastia városát öltöztették normandiai kikötőnek az 1930-as évek díszletei közé.
A projekt magában foglalta egy fémszörnyeteg, egy öbölre néző őrtorony felépítését is. Olyan volt ez, mint egy Fitzcarraldo-szerű vállalkozás, félelmetes ambícióval. De Béla, partnere és vágója, Hranitzky Ágnes, a látványtervező Rajk László és az író (ma már Nobel-díjas) Krasznahorkai László tehetsége és kitartása elhitette velem: ez a világ közepe.
Kompromisszum vagy megalkuvás?
A forgatást nehézségek és állandó kihívások sújtották, elsősorban a rendelkezésre álló források és a film léptéke közötti szakadék miatt. Béla, a tökéletesség iránti engedékeny vágyában, folyamatosan cserélte az operatőröket, miközben új tőkét keresett. Ekkor értettem meg a különbséget a kompromisszum és a megalkuvás között. Egy filmrendezőnek ezen a skálán kell navigálnia: néha áldozatot kell hozni, máskor a művészi integritás megköveteli a rendíthetetlenséget. Még Bélának sem volt könnyű megtalálni a helyes utat. A bizonytalanság hónapjaiban a francia producer, Humbert Balsan öngyilkosságot követett el. Tragikus példája volt ez annak, hogy Béla művészete milyen mélyen gyökerezik a valóságban. Az élet mozi, a mozi pedig élet.
Az út a Saul fiáig
Egy nap, amikor a forgatás szünetelt, egy bastiai könyvesboltban rábukkantam az auschwitzi Sonderkommando feljegyzéseire. Tíz év érlelődésre volt szükségem, hogy megtaláljam azt a formát, amellyel elmesélhetem ezt a történetet első nagyjátékfilmemben, a Saul fiában.
Nem lehet könnyen elszakadni Tarr Béla világától – az csak egy drasztikus gesztussal lehetséges. Amikor elmentem tőle, nagy veszteségként éltem meg, de magammal vittem azt a lázadó attitűdöt, amely mindig megkérdőjelezi a filmművészeti konvenciókat, a kánonokat és az akadémikus hozzáállást.
A láng őrzése
2004 telén Bélát felkérték, hogy készítsen egy rövidfilmet Magyarország EU-csatlakozásáról Robby Müllerrel, a zseniális operatőrrel. Ez lett a Prológus. Asszisztensként az volt a feladatom, hogy egyetlen éjszaka alatt kerítsek 300 hajléktalant, akik hajlandóak sorban állni egy tál ételért a kamera előtt: arcok végtelen folyama, az esendő és elfelejtett emberiség. Így látta ő Magyarországot Európában.
Béla éppen a forgatásra vitt autóval, amikor szinte félénken megkérdezte tőlem: „Szerinted ez jó rövidfilm lesz?” Miért kérdezett ilyet a nagy rendező egy fiatal asszisztenstől? Talán tudta már akkor is, hogy én örökké tisztelni fogom azt a hagyományt, amelyhez ő tartozik, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy életben tartsam a lángot.
