Árva – Kritika: Az emlékezet súlya
Az Árva premier előtti vetítése a Puskin moziban szinte hazatérésnek hatott. A film alkotói jelen voltak, a hangulat várakozó, mégis csendesen befelé figyelő volt, és ott vibrált a levegőben az a különös feszültség, amely akkor tölti meg a mozitermet, amikor a nézők érzik: valami személyeset, és nagyon is átélhetőt fognak látni. A film az idei Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be, magyarországi bemutatója 2025. október 23-án volt – egy súlyosan szimbolikus napon, az 1956-os forradalom évfordulóján. És ha idén szeretnél valami igazán jelentőset látni, ezt a filmet nagyvásznon érdemes megnézni. A részletei, az anyagszerűsége és a képi súlya erre a befogadási módra vannak kitalálva.
Személyes történelem egy sebekkel teli országban
Nemes Jeles László nem készít könnyű filmeket. Olyan filmeket készít, amelyek bennünk maradnak. A Saul fia (2015) egyetlen, fullasztó nézőpontba zárva mutatta meg Auschwitz káoszát. A Napszállta (2018) a háború előtti Magyarország lázas víziója volt: tükrök és füst, egy önáltatásba omló világ. Az Árva esetében – amely informális család-, történelem- és traumatrilógiájának lezárása – Nemes szó szerint befelé fordul. Saját bevallása szerint ez eddigi legszemélyesebb filmje, amelyben merészen fonódik össze a nemzeti emlékezet az apjáéval, a szintén filmrendező Jeles Andráséval.
A történet 1957-ben játszódik, közvetlenül az 1956-os, a szovjet hadsereg által levert forradalom után. Budapest sebhelyes város: golyó ütötte házak, csendes félelemtől visszhangzó utcák, gyász, remény és puszta túlélés között vergődő emberek. Ebbe a megtört világba érkezik egy kisfiú, Andor, akit édesanyja egy idealizált, a holokausztban elveszett apáról szóló történetekkel nevelt fel. Egy nap azonban megjelenik egy ijesztő férfi, Berend, aki Andor valódi apjának vallja magát. Ismeri az anyját, nyugtalanító közvetlenséggel költözik be az életükbe, és azonnal megingatja a fiú törékeny családképét és identitását. Andor játékos, de ösztönösen dacos: apró lázadásokkal védekezik a betolakodó ellen – ledobja Berend ajándékát, egy fél disznót a gangról, szembeszáll az idősebb fiúkkal, próbálgatja a hatalom határait egy olyan városban, amely még mindig az erőszak sokkjában él.
A történet fikció és történelmi valóság szövete. Gyökerei az ’56-os forradalom árván maradt gyerekeiben, Közép-Európa egymásra rakódó traumáiban és Nemes Jeles László mélyen személyes emlékeiben rejlenek. Saját családtörténete és történészi érdeklődése átszivárog a narratívába.
A forradalom utáni Magyarország a hangos sebek és a hangos hallgatások országa volt. Az emberek megtanultak együtt élni azzal, amit nem lehetett kimondani, és elrejteni azt, amit túl nehéz lett volna hordozni. Az Árva ezt a kimondatlan terhet ragadja meg nagy érzékenységgel: az apró gesztusokat, az idő előtt megöregedő arcokat, azt az érzést, amikor valaki más fájdalmát vagy hiányát cipeljük anélkül, hogy tudnánk, pontosan kiét. Bátor film ez, szinte terápiás erejű az őszinteségében. Nemes nem metaforák mögé bújik: saját családja túlélését és veszteségeit teszi elénk.
Forma és filmes precizitás
Ha a Saul fia a klausztrofóbiáról és a közelségről szólt, az Árva ennek ellenkező irányába mozdul el. Eltűnnek a szubjektív, váll fölötti beállítások, amelyek Nemes vizuális védjegyévé váltak. A kamera most hátrébb lép, totálokat használ, figyel, teret enged a világnak – néha talán túlságosan is.
Erdély Mátyás operatőri munkája ezúttal is lenyűgözően pontos és anyagszerű. Kompozíciói visszafogott szépségűek, gyakran Tarkovszkij meditatív, időt megállító világát idézik: minden képkocka gondosan megfigyelt, minden árnyék, tükröződés és fénysáv érzelmi súlyt hordoz. Szinte tapintható a látvány: érezni a nyirkos levegőt, a romos várost, az elhasznált grundot. A díszletek és jelmezek kifogástalanok, olyan hitelességgel építik újra a kort, mintha időzárványba lépnénk.
Barabás Bojtorján Andorként pontosan ragadja meg a veszélyes felnőttvilágban tájékozódó gyerek labilis ártatlanságát és lappangó agresszióját. Igazi súlya azonban Grégory Gadebois játékának van Berend szerepében: akár motorral robban be a képbe, akár a családi térbe tör be, uralja a jelenlétét. Felfedezés Szabó Elíz is, aki Sárát alakítja, Andor fiktív barátnőjét. A lány bátyja bujkál az ’56-os eseményekben való részvétele miatt, családjukat pedig lassan roppantja össze a történelem és az antiszemitizmus terhe. A fiatal színésznő arca és tekintete szavak nélkül mesél el teljes történeteket.
A film egyik legélőbb tere a kis élelmiszerbolt, amelyet az a valódi üzlet ihletett, ahol Nemes nagymamája dolgozott. Itt a film különösen lélegzik. Az üzletvezető és a dolgozók nem puszta háttéralakok: a túlélés szövetének részei, azoké az embereké, akik féltek, alkalmazkodtak, felemelkedtek vagy egyik pillanatról a másikra elbuktak. Megtudjuk, hogy az üzlet vezetője a szovjet rendszer iránti elkötelezettsége révén került pozícióba.
Mindezen erények ellenére az Árva érzelmileg nehezen nyílik meg. A kezdeti jelenetek túlságosan intellektuálisak, inkább gondolatként működnek, mint élő kapcsolódásként. Csodáljuk, amit látunk, de még nem érezzük igazán. Nemes fegyelme és precizitása mintha falat húzna néző és szereplő közé.
Az emberek a fájdalom mögött
A színészek fegyelmezetten dolgoznak ezekben a gondosan felépített képekben. A játék visszafogott, befelé forduló, sokszor szinte mozdulatlan. Személyes problémám a mai magyar filmszínjátszás egyik visszatérő jelenségével itt is előjön: a nem kellően érthető artikulációval, amely a nyersesség helyett gyakran egyszerűen érthetetlenséghez vezet. A párbeszédek ráadásul sokszor túlságosan kimondják azt, ami akár teljesen kimondatlan is maradhatna. A közvetlenség lehetett valós, de egy kevés több szubtextus sokat segített volna.
Ez különösen meglepő annak fényében, hogy a Saul fia mennyire a csendből, az utalásból és a hiányból építkezett. Itt a szavak veszik át az uralmat – nem mindig elegánsan. Így jön létre egy furcsa paradoxon: egy film az eltemetett traumáról, amely néha nem engedi lélegezni a kimondatlant.
Mégis vannak csendes áttörések. Andor lázadó pillantása, egy megtorpanás, egy remegő hang. Érezni, ahogy Nemes a saját örökségén dolgozik, identitással, kiszorítottsággal, és azzal, mennyire formál bennünket mások árnyéka. Nem hibátlan film, de őszinte. És ettől válik igazán bátorrá és megindítóvá.
A film utolsó harmadára minden, ami addig távolinak tűnt, összeáll. A történet ritmust és érzelmi súlyt kap. Rádöbbenünk, hogy Andor nagyon hasonlít az ’56-os forradalomra: szenvedélyes, lázadó, és valószínűleg eleve kudarcra ítélt a maga küldetésében. Aztán jön az utolsó kép: az óriáskerék.
Az a fajta filmes befejezés ez, amely nemcsak lezár, hanem újraértelmez mindent, amit addig láttunk. A kerék lassan forog az elhalványuló fényben: a történelem és az ismétlődés köre, életek emelkedése és bukása, a nemzedékeken át öröklődő emlékezet végtelen mozgása. Mélyen szimbolikus, költői és csendesen letaglózó.
Ekkor válik világossá, hogy az Árva nem katarzisra törekszik. Nem a fájdalom elegáns feloldásáról szól. Arról szól, hogy nézzünk – valóban nézzünk – arra, ahonnan jövünk, és fogadjuk el, hogy a múlt nem tűnik el. De beszélhetünk róla. Sőt, beszélnünk kell.
Nemes Jeles László mindig is a pontosság és a bátorság rendezője volt. Az Árva egy sebezhető, vállaltan személyes gesztus egy olyan alkotótól, aki könnyedén megmaradhatott volna a Saul fia nemzetközi sikerének biztonságos formulájánál. Ehelyett mindent kockára tett valami még intimebbért.
Az Árva nem bontakozik ki teljesen úgy, ahogy lehetne. A forgatókönyv érzelmi visszafogottsága és az időnként túl direkt dialógusok távolságot tartanak. De a mesterségbeli tudás, az ambíció és az őszinteség vitathatatlan. Mindenkinek, aki a vigasztalás helyett a szembenézést választó filmművészetet szereti, ez a film megérdemli az idejét és a figyelmét.
