Peter Hujar egy napja: barátság, fényképezés és New York nyers valósága
Elgondolkodtál már azon, milyen lehet eltölteni egy napot egy olyan művész fejében, aki… nos, másként látja a világot? Egy olyan alkotóéban, aki egyszerre küzd éhséggel, kimerültséggel és az ambíció állandó zúgásával, miközben New Yorkot próbálja színpadává, vásznává, és néha a ketrecévé tenni? Az Peter Hujar egy napja (Peter Hujar’s Day), Ira Sachs amerikai filmrendező 2025-ös életrajzi drámája pontosan erre hívja a nézőt – méghozzá meglepően megnyugtató módon.
A januárban, a Sundance Filmfesztiválon bemutatott film a neves fotográfus, Peter Hujar életét követi nyomon, akit Ben Whishaw alakít a rá jellemző magnetikus jelenléttel. A körülbelül 75 perces játékidő során bepillantást nyerünk Hujar 1970-es évekbeli East Village-i mindennapjaiba, egy olyan városba, amely kísértetiesen tükrözi a mai nagyvárosokban élő művészek megpróbáltatásait: a munkatérért és a fizetségért folytatott küzdelmet, az éjszakai túléléshez szükséges rögtönzéseket – például a fűtés megjavítását –, valamint az állandó egyensúlyozást a kereskedelmi kényszerek és a művészi integritás között. Rebecca Hall társszereplőként jelenik meg Linda Rosencrantzként, Hujar bizalmasaként, hallgatóságaként és alkotótársaként egy olyan történetben, amely nagyrészt Hujar monológján keresztül bontakozik ki.
A film alapja éppoly izgalmas, mint maga a témája. Az 1970-es évek elején Linda Rosencrantz beszélgetéseket rögzített barátaival a mindennapi életükről, abban a reményben, hogy ezekből egyszer könyvet készíthet. Ezeknek a beszélgetéstöredékeknek a részeként rögzültek Peter Hujar saját napjáról szóló reflexiói is, amelyek később egy kortárs regény alapjául szolgáltak – és végső soron Ira Sachs filmadaptációjához is. Interjúk szerint Sachs véletlenül bukkant rá a könyvre egy könyvesboltban, egy kávézóban szinte azonnal „felfalta”, majd éveken át dolgozott azon, hogy a történetet a most látható filmmé formálja. Különös módon az eredeti, magnóra rögzített anyag nagy része elveszett; mindössze egy legépelt átirat és maga a könyv maradt fenn.
Egy monológ, amely éppoly őszinte, mint amennyire fájdalmas
Kevés filmkészítő vállalkozik ilyen kihívásra: egy egész estés filmre, amely szinte teljes egészében egy monológra épül. Az 58–59 forgatókönyv-oldalból 55 szinte kizárólag Hujaré. Ez nem pusztán dialógus, hanem egyszerre lélegzet, mozgás, gondolat és színészi jelenlét. A monológ Hujar szakmai és személyes életét járja körül: az egészsége miatti szorongást, a látásromlást, az alultápláltságot, valamint az AIDS fenyegető árnyékát – a betegséget, amely végül 53 éves korában az életét követelte –, mindezt a művészi ambícióról és a barátságról szóló gondolatokkal egyensúlyozva.
Rebecca Hall Lindája többnyire aktív hallgatóként van jelen, melegséget, finom humort és stabilitást hozva a történetbe. A kettőjük közötti kémia, amely a forgatás során épült fel, a film érzelmi magját adja. Van egy jelenet, gyengéd és intim egyszerre, amelyben Hujar egy melegen megvilágított szobában, az ágyon fekve finoman megérinti Hall keresztbe tett lábait. Nem drámai, nem teátrális, csupán emberi kapcsolat – valós és érzéki –, amely jóval a film vége után is megmarad a nézőben. Valójában ez lett a film hivatalos képe is.
A művész, a város és a küzdelem
Peter Hujar gyerekkora korántsem volt könnyű. Apja még a születése előtt elhagyta, ukrán nagyszülei nevelték egy farmon. Nagymamája 1946-os halála után édesanyjával New Yorkba költözött, ám ez az otthon is tele volt nehézségekkel. Tizenhat éves korára Hujar már elszökött otthonról, elszántan, hogy független legyen, és ezt a világnak is megmutassa. Beiratkozott az Ipari Művészeti Iskolába, olyan mesterek keze alatt tanult, mint Richard Avedon és Marvin Israel, és húszas évei elején már technikailag kiemelkedő, mély empátiával áthatott fotókat készített. Később egy Fulbright-ösztöndíj Olaszországba vitte, ahol a palermói kapucinus katakombákat dokumentálta – ez a kísérteties anyag évtizedekkel később visszhangzott portrékötetében, amelyben olyan kulturális ikonokat örökített meg, mint William Burroughs, Allen Ginsberg vagy Susan Sontag.
Hujar útját olyan „merész döntések” szegélyezték, amelyeket kevesen mernek meghozni. Az 1960-as évek végére teljesen felhagyott a kereskedelmi munkákkal, és kizárólag a művészi fotográfiára koncentrált, gyakran a homoszexualitás és az identitás témáit kutatva. Bár az 1973-as Portraits in Life and Death című könyve mérsékelt sikert aratott, valódi jelentőségét csak a 2024-es újrakiadás után ismerte fel a világ. A Peter Hujar egy napja egyszerre ragadja meg ezt az el nem ismert zsenialitást és a New York-i túlélés, valamint a művészi kiteljesedés közötti állandó feszültséget – egy olyan konfliktust, amely ma is ismerős minden városban élő alkotó számára.
Egy tér átalakulása
A film egyik legfigyelemreméltóbb vonása az, ahogyan forgatták. A lakás – egy helyi művészrezidencia-program által biztosított, szokatlanul tágas tér – a filmesek mozgó játszóterévé vált. Sachs a teret, a fényt, a színeket, a koreográfiát és a textúrákat használva teremtett intim, tapintható New York-i élményt. Alex Ashe operatőr, akit The Ballad of Suzanne Césaire című munkájából ismerhetünk, ragyogó és közvetlen képeket alkot. A film 16 mm-es celluloidra készült, ami gazdag textúrát, melegséget és finom szemcsézettséget ad, Hujar saját fotóinak világát idézve. A kamera mozgása precíz, mégis organikus, gyakran követi a szereplők térbeli elmozdulásait, olyan koreográfiával, amely egyszerre tükrözi a narratívát és Hujar belső életét.
A díszlet – nagyrészt Sachs és Stephen Phelps munkája – tovább erősíti a hitelességet. Hujar egykori lakásából származó, illetve a korszak stílusát idéző bútorok töltik meg a teret, miközben elegendő levegőt hagynak a színészi játék számára. A stilizált jelenetek, szinte állóképszerű pillanatok és a háttérben felcsendülő klasszikus opera emlékeztetnek a megfigyelés és a fényképezés erejére.
Humor és emberség pillanatai
A monológra és a művészi küzdelemre épülő szerkezet ellenére a film gyakran könnyed hangvételű – akárcsak a hétköznapi élet. Hujar őszintén beszél az élet apró abszurditásairól: a gyenge víznyomásról, a meghibásodó fűtésről, vagy arról, hogyan öntözi a növényeit egy kávéfőző segítségével. Elmeséli, hogyan fotózta Allen Ginsberget kiégett épületek előtt, megjegyzéseket tesz az Alsó-Kelet különcségeire, és felidézi a művészek közötti furcsa bajtársiasságot, amikor a szomszédok bejelentés nélkül átugrottak, pizzát osztottak meg, vagy az ő fürdőkádját használták, mert nem volt meleg vizük. Ezek a pillanatok egyszerre nevetségesek és szívszorítóak, feltárva az emberi kapcsolatok gyengédségét, a városi művészléthez szükséges ellenálló képességet – és azt a közösségi érzést, amelyből mára szinte semmi sem maradt.
Ben Whishaw szinte hősi erővel viszi a hátán a filmet. Hujara feszült, nyugtalan, szorongva szerető és kézzelfoghatóan élő figura, aki a zsenialitás és a törékenység, a humor és a kétségbeesés között egyensúlyoz. Hall Lindája ellenpontot képez: figyel, földel, finoman tereli előre a történetet – és barátját is. Egyes színészi pillanatok talán túlzottan felnagyítottnak hatnak, de Sachs okosan alkalmaz ugróvágásokat és helyszínváltásokat – konyha, tető, ágy, utca –, hogy fenntartsa a vizuális ritmust. Időnként olyan érzés támad, mintha egy sétáló színpadi előadás részei lennénk.
Miért fontos ma?
Az Peter Hujar egy napja több mint egy életrajzi film vagy egy fotográfusról szóló alkotás. Elmélkedés a (művészi) barátságról, az elköteleződésről és a túlélésről, amely ma is mélyen rezonál. A művészek ma is hasonló akadályokkal küzdenek: anyagi bizonytalansággal, kiégéssel, alkotói ambíciókkal és az emberi kapcsolatok fenntartásának nehézségével egy gyakran elszigetelő városi-digitális közegben. Ahogy Hujar napja kibontakozik, a néző úgy érzi, látják és értik – és furcsa módon meg is vigasztalják. Van ebben valamiféle generációkon átívelő közös tapasztalat, emlékeztető arra, hogy bár a technológia, a dzsentrifikáció és a közösségi média átalakítja a várost, az alkotó élet és az emberi lét alapvető küzdelmei meglepően ismerősek maradnak.
Az Peter Hujar egy napja jelenleg (A cikk megírása idején – a szerk.) mozikban látható, így ha teheted, válts jegyet, és nézd meg nagyvásznon. Remélhetőleg hamarosan megjelenik a MUBI-n vagy egy másik, művészfilmekre nyitott streamingplatformon is, mert legyünk őszinték: ez nem igazán az a film, amelyért a Netflix sorban állna.
