Az utolsó kiáltás az űrben: Miért a haldokló civilizációkat fogjuk először észlelni?
Évtizedek óta a sci-fi írók minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy felkészítsenek minket a földönkívüliekkel való esetleges kapcsolatteremtésre. Erőfeszítéseiket néhány visszatérő motívum uralja: a harcias fajok inváziója, a primitív emberiséggel kommunikálni próbáló, magasan fejlett lények, a minket önmagunktól megmentő jóindulatú idegenek, vagy éppen a csínytevő, orvosi kísérleteket végző emberrablók.
A legújabb kutatások és elméletek szerint azonban ezek a forgatókönyvek rendkívül valószínűtlenek az első kapcsolatfelvétel során. Nemcsak azért, mert teljesen irreálisak lehetnek, hanem azért is, mert egy másik faj motivációi és az általuk kibocsátott észlelési jelek egészen más képet festenek.
Az Eszchatián-hipotézis
David Kipping, a Columbia Egyetem Cool Worlds laboratóriumának igazgatója egy hamarosan megjelenő tanulmányban – amely a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society című folyóiratban lát napvilágot – vezette be az „Eszchatián-hipotézis” fogalmát. Kipping neve jól ismert az űrkutatás kedvelői körében, hiszen népszerű YouTube-csatornáján rendszeresen foglalkozik exobolygókkal és technosignatúrákkal (technológiai jelekkel).
Kipping elméletének lényege a csillagászat történetében gyökerezik: egy asztrofizikai objektumtípus első észlelése általában nem reprezentatív az adott csoport egészére nézve.
A „leghangosabb” példák csapdája
Az észlelési módszereink korlátai és torzításai miatt hajlamosak vagyunk először azokat a dolgokat felfedezni, amelyeknek rendkívül nagy az észlelési jelük – vagyis „hangosak”. Erre a legjobb példa az exobolygók felfedezése:
Az első exobolygókat az 1990-es évek elején pulzárok körül találták meg.
Ma már tudjuk, hogy ez ritka kivétel: a több mint 6000 ismert exobolygóból alig tucatnyi kering pulzár körül.
Azért ezeket találtuk meg először, mert a pulzárok precíz égi világítótornyokként működnek, és a körülöttük keringő bolygók legkisebb zavaró hatása is azonnal szemet szúrt.
Ugyanez igaz a szabad szemmel látható csillagokra is. Az éjszakai égbolton látható nagyjából 2500 csillag egyharmada fejlődése végén járó óriáscsillag. A valóságban azonban az óriáscsillagok aránya elenyésző; csak azért látjuk őket, mert a fényük rendkívül erős. Ezzel szemben a legközelebbi szomszédunk, a Proxima Centauri láthatatlan marad szabad szemmel, mert egy halvány vörös törpe – pedig ez a leggyakoribb csillagtípus a galaxisban.
Civilizációk a végstádiumban
Kipping ezt a logikát vetíti ki a földönkívüli intelligencia keresésére (SETI). A hipotézis neve az eszkatológia szóból ered, amely a teológiában a világ végével, a halállal és az utolsó ítélettel foglalkozik.
„Javasoljuk az Eszchatián-hipotézist: egy földönkívüli technológiai civilizáció első megerősített észlelése valószínűleg egy atipikus, szokatlanul »hangos« példa lesz, amely feltehetően egy átmeneti, instabil vagy akár végső fázisban van” – írja Kipping.
A „hangos” jelek egy hanyatló civilizáció melléktermékei is lehetnek. Egyes tudósok szerint például az emberiség klímaváltozás okozta instabilitása, a légkör növekvő szén-dioxid-tartalma és a vegyi szennyezés távolról nézve egyfajta technológiai jelzésként is értelmezhető, amely egy válságban lévő fajról árulkodik. De az is elképzelhető, hogy a jel egy tudatos, félreérthetetlen segélykiáltás. Kipping eljátszik a gondolattal: vajon az 1977-ben észlelt, híres „Hűha!”-jel (Wow! signal) egy pusztuló civilizáció utolsó, kétségbeesett kiáltása volt?
Új stratégia a kutatásban
Ez a szemléletmód alapjaiban változtathatja meg, hogyan keressük az idegeneket. Ahelyett, hogy szűken meghatározott technológiai jelekre várnánk, a kutató szerint a „tranziens” (átmeneti vagy rövid ideig tartó) jelenségekre kellene összpontosítanunk.
A modern obszervatóriumok, mint a Vera Rubin Obszervatórium vagy a Sloan Digital Sky Survey, már folyamatosan pásztázzák az eget az időbeli változások után kutatva. Kipping szerint ezek a széles látószögű, nagy gyakoriságú felmérések kínálják a legjobb esélyt arra, hogy elcsípjük egy rövid életű, de rendkívül fényes jelet kibocsátó civilizáció végóráit.
Összegzésként: az első találkozásunk a kozmikus szomszédainkkal valószínűleg nem egy felettünk lebegő űrhajó lesz, hanem egy távoli, szokatlan és megismételhetetlen asztrofizikai anomália – egy civilizáció, amely éppen akkor vált a legláthatóbbá, amikor a létezése a legbizonytalanabbá vált.
