November 14-én, pénteken a TEDx Liberty Bridge Women eseményén a véleménynyilvánítás szabadságának korlátaiba ütközött Lengyel Tamás, a Loupe Színház alapítója és színésze. A Jászai Mari-díjas művész a Facebookon osztotta meg a történteket, állítása szerint a szervezők politikai uszításra hivatkozva kérték a szöveg éles, rendszerkritikus részeinek, sőt, még politikusok nevének eltávolítását is.
A TEDx Liberty Bridge Women, amely a nők inspiráló gondolataira fókuszál, ezúttal a szólásszabadság korlátainak kérdését vetette fel. Lengyel Tamás, akit még szeptemberben kértek fel, hogy a Loupe társadalomformáló szerepéről és kiállásaik jelentőségéről tartson előadást, éles rendszerkritikát ígért.
Lengyel Tamás FB-bejegyzése, amelyben az eset leírása mellett magát a beszédet is változtatások nélkül közöljük, mert úgy érthető, hogy minden szónak súlya van:
Tegnap a TEDx Liberty Bridge Women színpadán nem mondhattam ki, hogy „Gyurcsány színésze”, „brüsszelita színház”, nem említhettem meg Vidnyánszky Attilát, de még Orbán Viktor nevét sem.
A hivatkozás az volt, hogy a TEDx irányelvei tiltják a politikai uszító üzeneteket és a pártpolitikai agitációt. Azt mondták, ezekkel nemcsak az irányelveket sértem meg, hanem a szponzorokat is. (A Loupe-nak nagyon kevés együttműködő partnere van: Ziaja Magyarország, Schiller Autócsalád és az Extrema Hungary. Ők fontosnak tartják a véleményszabadságot, soha nem szólnak bele abba, mit mondhatunk és mit nem.)
Még szeptemberben kértek fel, hogy a Loupe-ról tartsak előadást. Annak társadalomformáló szerepéről, a kiállásaink jelentőségéről, és arról, miért nem ez jellemző a színházak többségére.
Előre jeleztem, hogy a független színházi szcénáról nem lehet beszélni a jelenlegi struktúra érintése nélkül, vagyis ha fellépek, a beszéd éles és rendszerkritikus lesz. Miután elkészült a szöveg, egy kis vita után végül abban maradtunk: a véleményszabadságnál nincs fontosabb, mondjam el úgy, ahogy gondolom.
Ehhez képest a fellépés előtt 12 órával érkezett egy aláírás nélküli levél a szervezőcsapattól. Azt írták: a TED irányelveit megsértem, és két lehetőség van, vagy nem mondom el a beszédet, vagy ha mégis elmondom, akkor utána a TED kurátorai nyilvánosan elhatárolódnak tőlem. Én az utóbbit választottam.
Ezután, a fellépés előtt mindössze 4 órával érkezett egy újabb, szintén aláírás nélküli levél. Lemondták a beszédemet, ha nem változtatok rajta, és nem kerül ki belőle minden kritikus, politikai utalás.
Ennek ellenére mégis elmentem. Úgy éreztem, ami történik, az a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása. Szerettem volna, hogy akik ezt a döntést hozták, a nevüket és arcukat vállalva, ne egy gyűjtő e-mail mögé bújva mondják a szemembe: hiba volt felkérni egy ilyen jellegű beszédre, mert ezt ők nem merik vállalni.
A hátam közepére kívántam az egészet, de azt gondoltam: nincs más választásom. Ha egy kevésbé megfélemlített országban szeretnék élni, ha azt szeretném, hogy a gyerekeimnek lehetőségük legyen egy boldog életre, akkor meg kell tudnom értetni, hogy amit mondok, az sem nem uszítás, sem nem pártpolitikai agitáció, hanem rendszerkritika. A témámat pedig nem lehet a rendszer érintése nélkül körbejárni. Egyszerűen béna lenne függetlenként nem beszélni arról, hogy Pintér Béla, a Jurányi, a Kerekasztal és még sorolhatnám, miért nem kapott támogatást, mi miért döntünk úgy, hogy nem is pályázunk és mi egy valódi független színház feladata.
Végül felengedtek, de kérték, hogy a neveket hagyjam ki, mert az szerintük aktuálpolitikai utalás. Helyette mondjam azt: „tudjuk, ki…”.
És ezt érzem a legabszurdabbnak. Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke. Miért ne lehetne megemlíteni? Főként, ha az adott szövegben a hivatkozás még pozitív is.
Olvassátok el, és mondjátok el, mit gondoltok: uszító-e, pártpolitikailag korteskedő-e. Nézzétek meg a kihagyott neveket is, mert így teljes a kép.
Íme a szöveg:
#CÍM – Színház 2.0 – közösség, felelősség, szabadság
#ALCÍM – A hallgatás nem semlegesség, hanem megalkuvás.
Sziasztok! Én a Loupe Színházi Társulásról fogok beszélni, annak is a társadalomformáló szerepéről, a kiállásaink fontosságáról, illetve arról, miért különleges ez ma Magyarországon, és hogy ez nemcsak a mi színházunk, hanem minden színház, és minden művész feladata is kellene, hogy legyen.
Először nézzük meg mi volt a színház feladata régen.
Az ókori görögöknél vallási ünnepekhez kapcsolódott, Főként Dionüszosz isten tiszteletére rendezték.
Ilyenkor ittak, mint az állat, berúgtak, majd hogy megtisztuljanak, átgondolják saját életüket, döntéseiket és erkölcsi értékeiket színházat néztek.
A rómaiaknál a nevelő, tanító funkció háttérbe szorult, és fontosabb lett a szórakoztatás és a propaganda. Kenyeret és cirkuszt, de csak azért kenyeret, mert a rómaiaknál még nem volt krumpli. Ugye, milyen ismerős?
Általánosságban azért kijelenthető, hogy a színház feladata mindig az lett volna, hogy tükröt tartson, elgondolkodtasson, közösséget teremtsen, és érzelmeket váltson ki. Az utóbbi stimmel most is. Belőlem például rohadt erős érzelmeket vált ki, hogy Vidnyánszky Attila a függőségi viszonyokból eredő haveri alapú pénzelosztó, az elosztásra szánt pénz pedig az én adóforintjaimból tevődik össze és pont én nem kapok belőle. Micsoda igazságtalanság, nem? Nem is tudom, van-e ennél dühítőbb mostanában. Ja, de van, például, hogy az Előadó-művészeti szervezetek 2025. évi többlet támogatásából, – ez az a kalap, amelyeből a függetleneket is támogatni kellene – , a Thália színház 245 millió forinttal részesült, a milliárdos normatív támogatásán kívül.. A lényeg, hogy komoly múltra visszatekintő függetlenek, mint Pintér Béla, Jurányi, Kerekasztal, stb nem kaptak, vagyis elkúrták.
A mi színházunk igyekszik visszatérni a szinház általános feladataihoz és mégis ez jelenti az egyik legnagyobb különlegességét. Reagál a valóságra, tabusított témákat állít színpadra, mint családon belüli erőszak, méhen belüli gyermekhalál, egészségügyben dolgozók túlterheltsége, stb. és ezáltal társadalmi párbeszédet indít. Igyekszik elgondolkodtatóan, de ugyanakkor szórakoztatóan is fogalmazni. Ettől az emberek felszabadulnak, úgy érzik, nincsenek egyedül a problémáikkal, ezért szívesen járnak vissza hozzánk, vagyis közösséget is építünk.
De mindezt miért csináltuk? Miért lép ki valaki az ezer éve bejáratott, kőbevésett gyakorlatból?
Éppen ezért. Mert ezer éve vésték a kőbe és a kőbevésés során nem figyeltek olyan alapvető dolgokra, mint hogy érdeklődés nélkül nem lehet színházat csinálni, vagyis, ha nem tartom fontosnak a témafelvetést, akkor valószínűleg mást sem fog érdekelni. Vagy, hogy alkotóként kell legyen lehetőségem nemet mondani, illetve, hogy a művészetbe bármennyire is bele kell halni, az egészség is fontos. Olyan egyszerű oknál fogva, hogyha nincs színész, akkor előadás sincs. Továbbá egy olyan munkahelyen, ami nem feltétlenül érdeklődés és ízlés alapján szerveződik ott az embernek elkezd hiányozni a közösséghez való tartozás.
Ezenkívül zsigerileg tiltakoztunk már az ellen, hogy fontos, mindannyiunkat érintő kérdésekben nem lehet nyíltan állást foglalni, mert akkor a színház elesik a támogatástól, mi pedig brüsszelita színháznak, és gyurcsány színészének leszünk bélyegezve. Azt mondják, a színész ne politizáljon, miközben a politikus megmondja, ki a jó színész, a jó rapper, a jó zenész, és ki a rossz.
Mi mindennek az ellenkezőjét szerettük volna. Közösséget, ahol nem csak munkakapcsolatban vagyunk egymással, hanem a gondolkodásunk és az ízlésünk, a világról alkotott véleményünk is hasonló, nem úgy lépünk a színpadra, hogy épp az ásítást nyeljük vissza, illetve egy biztonságos közeget, ahol persze fontos maga a gépezet, de legalább ennyire fontos a színész is benne. Mert leginkább az a jellemző, hogy a színész az utolsó, ki van téve a gyár sodró lendületének, az egyeztetések megkérdőjelezhetetleneségének és sajnos a hierarchiában feletted álló ízlésének.
Egy olyan helyet akartunk, ahol tényleg működik a demokrácia, van beleszólásod a dolgokba, fontos a véleményed, a gondolatod, miközben a hierarchikus kereteket mindenki elfogadja. A döntések közösen, konszenzuálisan születnek, de a nem tetsző dolgokra, mégha a többség el is fogadta, bárki mondhat vétót, mint Orbán Viktor az európa tanácsban.
És tisztelettel beszélünk egymással, kitesszük a problémákat, és ha konfliktus van, akkor sem taposunk egymás méltóságába, mint ahogy azt a régi színházi rendszer lehetővé tette a táplálékláncban feletted állónak. Egyszer, amikor nem ment jól a próba, az egyik rendező, aki egyébként ezek között a falak között is sokat dolgozott, viccesen azt kérdezte tőlem, hogy “anyádat leszázalékolták már miattad?” Hogy kevésbé bántson a dolog, igyekeztem csak a kérdés eldöntendő részére figyelni, úgyhogy azt válaszoltam: “nem”. Mire ő azt mondta: “de hallom a barátnőd külföldig futott..” merthogy publikus volt, hogy kb 1 hete mielőtt külföldre utazott, szakítottunk.
Ezt mi nem akartuk. A kiállást viszont igen, a gyengébbekért, az elesettekért, a kevésbé megbecsültekért. Úgy gondoljuk, hogy egy jól működő társadalom, és benne minden közösség, feladata nemcsak beszélni a problémákról, hanem cselekedni is.
Ezért szervezünk rendszeresen adománygyűjtéseket, mentálhigiénés szakemberekkel beszélgetéseket, tüntetést, TASZ-díjátadót, óriásplakát kampányt a tisztább közbeszédért, segítjük a Fedél Nélkült, és ezért kezdeményezünk népszavazást is. Valójában ez nem más, mint a progresszív színház. A határok tágítása, az új formák keresése.
Az állampolgár felelős a környezetéért, és egy színháznak különösen nagy felelőssége van abban, hogy lyukat üssön a hallgatás falán. A hallgatás nem semlegesség, hanem megalkuvás. Ezért tilos együttműködnie azzal a rendszerrel, amely kirekeszt, gyűlöletet gerjeszt és lekezeli a másként gondolkodókat. Mert az együttműködés ebben a közegben nem párbeszéd, hanem közös hazugság. Hazugsága annak, hogy még van esély a valódi változásra, hogy a kritika hat. Hogy nincsenek is ott zebrák.
Így még ha lenne is lehetőségünk, akkor sem pályázánk állami pénzre. Piaci alapon megoldjuk az anyagi problémáinkat. Az új formák keresése a működési modellünkre is igaz. Mi egy különleges start up vagyunk, amibe nem kockázati befektetők, hanem a környezetüket tudatosan formálni akaró művészek invesztálnak. Az itt dolgozó színészek nem kapnak próbapénzt, hanem munkájukkal befektetői lesznek a szerveződésnek, és a nettó árbevételből részesülnek befektetésarányosan. Ezzel mindenki kiveszi a részét a kockázatból, mint ahogy egy jól működő társadalomban is, ami akkor lesz erősebb, ha a polgárai felelősséget vállalnak, és munkájukkal ők is befektetnek abba, hogy az egész közösség előrébb jusson.
Miközben a felelősségvállalás közhely szintű alapvetés a mai Magyarországon ezért nem vállveregetés, hanem ellehetetlenítés jár. Gondoljunk csak a civil szervezetekre, vagy a kritikus hangokat megütő orgánumokra, vagy azokra a retorziókra, ami a másként gondolkodókat éri. Nézzük meg mit tesz a kormányzat a független színházakkal, hogy szállította le nullára támogatásukat, hozta lehetetlen helyzetbe őket. Pedig a függetlenség, az elvárásoknak nem megfelelés, így a kritika a fejlődés motorja.
Egy államilag támogatott színházban persze más a szervezettségi szint, más az infrastruktúra, minden feladatra van ember, de talán a megújulás pont abban rejlik, ha a folyamatokat egyszerűsíteni lehet, talán akkor érzi mindenki a végén a produktumot a sajátjának, ha nem fut át annyi kézen. Nálunk összevont feladatok vannak. Nyilván így költséget is csökkentünk, de a munkában résztvevők kötődése viszont megnő, ettől erősödik a közösség, és egy erős közösségnek erős morális igényei vannak. Ha nincs közös morális igény, akkor a közösség előbb-utóbb széthullik. Szerintem most ennek vagyunk tanúi a politikai életben.
A gondolkodó ember értékközösséget keres és egy hallgatással, megalkuvásokkal teli világban levegőt jelent, ha valaki kendőzetlenül mer beszélni a problémákról. Hozzánk levegőt venni jönnek az emberek, és amíg a jelenlegi politikai klíma megfosztja a versenytől a közeget, és ezáltal a dolgokat elsilányítja, addig van egy másik hatása is: az emberek, akiket megfélemlítenek, kiközösítenek, vagy akik átlátnak a hazugságokon, keresik a hozzájuk hasonlókat.
Tiltakozni nem csak úgy lehet, ha az ember utcára megy. A tiltakozásnak az is az egyik formája, ha felkutatod a hasonlóan gondolkodókat, hogy ne érezd magad egyedül és velük közösségbe szerveződsz. Aztán ez a közösség együtt változásokat tud elérni. Tehát, akik minket néznek, valószínűleg tudják, vagy zsigerileg érzik, hogy a szabad és független művészet alapfeltétele egy szabad és jól működő országnak. Azért választottak minket, mert mi szabadok vagyunk. A mi szavaink, az ő szavaik. Nem hagyjuk egyedül, hanem kihangosítjuk őket.
Ha belegondolunk ez a színház univerzális feladata. Feltölteni, nem magára hagyni és változást elérni. És mi ezt szeretnénk: következményeket, párbeszédet, társadalmi felelősségvállalást és empátiát.
