Elharapott mondat
A HAB Sorsfordulat – Radikális találkozások kiállításán jártunk
Érdemes megkérdőjelezni jól bevált életstratégiákat? Az ember előbb-utóbb rendszereinek szintjére süllyed: fontos a napi rutin, az ismétlődés, a struktúra. A HAB (Hungarian Art and Business) szentéllyé avanzsált tereiben mégis ott lebeg a kérdés: mi van, mi lehet ezeken a működő rendszereken túl?
„Barátom, az öröm, amihez az ember nincs hozzászokva, sokszor jobban feszélyez a szomorúságnál, amihez hozzá van szokva.” (Dumas)
Érdekes megfigyelni, hogy a kiállítás plakátjain a két „o” betű egy nyolcast formáz, ami a végtelenség és a spirituális fejlődés szimbóluma. Utalás arra, hogy az élet magával hozza azokat az elkerülhetetlen változásokat, amelyekre legtöbbször nem vágyunk, mert előre sejtjük, hogy kiforgatják majd sarkaiból eddig ismert világunkat. A Sorsfordulat – Radikális találkozások hat különböző szekciója ilyen világrengető pillanatokat jelenít meg hazai és külföldi, kortárs és már nem élő képzőművészek alkotásain keresztül.
A sorsfordulat kiszámíthatatlan, ezzel szemben a tudomány kiszámítható. Ma már nem az istenek dühét látjuk a villámlásban, hanem egy hirtelen bekövetkező elektromos kisülést. Az emberiség azért is fordult a tudomány felé, hogy kevésbé legyen kiszolgáltatva váratlan, előre nem látható eseményeknek. Ez időnként visszafelé sült el, hiszen Kopernikusz vagy Darwin felfedezései megkérdőjelezték az ember addig központinak gondolt helyét a világban, ám mindeközben izgalmas új átjárók nyíltak meg tudomány és művészet között.
Vadászi Zoltán orvosbiológiai mérnök és fotóművész érdeklődésének középpontjában éppen ez áll: Transzhumán című munkája a legmodernebb képalkotási módszerekkel idézi meg régi mesterek Krisztus-ikonográfiáját. Mátrai Erik Utánizzás című képe szintén tudományos megközelítéssel készült, hiszen a pointillizmus lényege, hogy egy optikai trükk révén az agyra bízza a színek „kikeverését”. A tiszta színekkel és a speciális festékfújási technikával Mátrai rendkívül éteri hatást ér el, tehát a tudományt sikeresen alkalmazza a művészetben.
A tudomány leírhatóvá teszi a világot. A sorsfordító pillanatokban viszont valami olyasmivel találkozunk, ami akkor és ott szinte meghaladja értelmünket: a Kimondhatatlan szekcióban erre a nehezen megragadható mozzanatra reflektálnak az alkotók. Mátrai Erik szerint nem mindig a világrengető tettek fordítanak a dolgok állásán, illetve ez a „rengés” gyakran intim belső történés marad. Egy egyszerű, finom gesztus is a feje tetejére állíthatja a világot.
Képzeljük el, mi történik, ha fordítva akasztunk fel egy műalkotást a falra? Mátrai saját bevallása szerint meg akart szabadulni az anyagtól, vagyis az alkotás, a festmény anyagszerűségétől, és ezt oly módon érte el, hogy a festett oldalukkal befelé forduló vásznakat elhelyezte egy-egy ablak előtt. Sajátos triptichont hozott így létre, amely voltaképpen teljesen üres, ám az ablakon beáradó természetes fény játékával összhangban csodás színeket vetít a falra.
Ugyanezt a meditatív hatást éri el teljesen más eszközökkel Erdélyi Gábor Színeváltozás című alkotása: ő nem változtat a festmény klasszikus térbeli pozícióján, hanem egy konkrét anyaggal nyitja meg a látogató előtt az értelmezés mezejét. Selyemmel bevont vásznán a szín csak alig-alig üt át: még éppen érzékeli a szemünk, ott is van, meg nincs is, mint az ajándék az okos lány meséjében.
Az okos lány ajándéka, mint tudjuk, illékony volt és elrepült, azonban a nők által cipelt terhek a hétköznapokban ennél jóval maradandóbbnak bizonyulnak. A legfiatalabb kiállító művész, Kuzma Eszter Júlia ehhez kapcsolódva delejes erejű installációt hozott létre a Rítusteremtés szekcióban. A többféle anyagot és textúrát hordozó alkotás címe Bestial Sanctum. A nőkkel gyakran megfordul a világ: ezalatt nemcsak a hormonok hullámvasútját értjük, nemcsak a test sajátos változásait, hanem a félelmet is, amivel az újra, az elkerülhetetlenre, a befogadhatatlanra reagálunk. Pánik, a görög „panikos” szóból, utalva a határok átlépése felett őrködő Pán istenre. Nőként sokkal nehezebb átlépni bizonyos határokat, hiszen a női határátlépést a társadalom vagy bagatellizálja („megjött neki”, „hisztis”, „Makrancos Kata”) vagy egyértelműen kirekesztően reagál rá. Bizonyos minőségekről (ilyen az agresszió, a harag, de akár a hatalomvágy is) az a konszenzus él a társadalomban, hogy ezek hangsúlyozottan nem női minőségek.
Lady Macbethet, mielőtt elindulna (ön)pusztító útján a trónra, rituálisan sterilizálja az író, „nőietleníti”, hiszen egy nőben egyáltalán nem lakozhatnának ilyesfajta destruktív gondolatok. A tapasztalat ennek ellentmond, hiszen jól tudjuk, hogy időnként igenis lakoznak. Tudja ezt Kuzma Eszter Júlia is, aki megalkotta nekünk ezt a sajátos, kissé hátborzongató, interaktív női szentélyt, ahol mindannyian nyomot hagyhatunk: a saját, sokszor erőszakkal elnyomott árnyékunk nyomát.
Míg a Bestial Sanctum fizikai kapcsolódásra szólít fel, addig a kiállítás Üzenet szekciójában a műtárgyak spirituális párbeszédre hívják a befogadót. Persze van, hogy ez a tárgy pont súlyos anyagszerűségével hívja fel magára a figyelmet: ilyen Keith Milow-nak a kép síkjából szinte kizuhanó fehér objektje, és ilyen Mohácsi András monolitikus tömbje, a Fekete Angyal. Ez áll egyrészt a felületén barázdált, fekete gránitszoborból, másrészt az ominózus árnyékból, amit ez a szobor a térbe vet. Megfogható és illékony minőségek különleges egysége valósul meg a műben. Ez több alkotó munkájára is jellemző a tárlaton, mintha pont a sorsfordító tapasztalat kimondhatatlansága sarkallná őket invenciózus megoldásokra.
Az üzenet sosem egyértelműen megfejthető: Mohácsi szobra lehet egy írásjel vagy egy totem, egész vagy csonka, ugyanígy Milow festményét nézve sem tudjuk megnyugtatóan összeilleszteni a szimbólum egymáshoz tartozó darabkáit. Jelrendszerünk korlátai vajon egybeesnek értelmünk befogadóképességének korlátaival? Mi akarunk jeleket belelátni az univerzum működésébe, vagy „Egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül”? Hamlet, a dán királyfi kinevette a (baljós) jeleket, melyek üzenni látszottak valami fontosat, ellenben elismerte, hogy készen kell állni a fordulatra.
Ennek a készenlétnek, amiről Hamlet azt mondja, „The readiness is all”, és Ábrahám azt mondja, „Hineni” azaz „itt vagyok”, meg lehet teremteni az ideális tereit. Ilyen elmélyülést segítő tér Noh Sanghee nagyméretű fényinstallációja, vagy akár a HAB földszinti terme, ahol Berndnaut Smilde mesterségesen létrehozott, tünékeny felhőjét figyelhetjük perceken át, noha a valóságban 5-10 másodpercnél nem él tovább ez az alkotás. A fizika törvényein játékosan átlépő mesterséges felhő maga is párbeszédben áll a körülötte elhelyezett régi, manierista vagy barokk mesterek munkáival, akik gyakran különös fényjelenségekkel és felhőkkel ábrázolták az isteni kinyilatkoztatás pillanatát. Ezek az ábrázolások gyakran arra az egy bizonyos sorsfordulatra koncentrálnak a Bibliából, amiből a „pálfordulás” szavunk is eredeztethető.
A kiállítás egésze azonban éppen arra mutat rá, hogy vallási orientációtól függetlenül mindenkinek része lehet sorsfordulatban, olyan pillanatban, amely rajta hagyja a bélyegét mindörökre. Ezekben a pillanatokban az a közös, hogy aki átéli őket, az valamilyen módon elismeri saját sebezhetőségét, és beengedi a változást az életébe. Persze ezt a beengedést is sokféleképpen lehet csinálni: sok-sok érzelemmel, ahogy Richter Sára öleli körbe hímzéssel az elmúlást, visszafogottan, miként Mohácsi András reflektál festett imakendőivel az egyes zsoltárokra, vagy éppen teátrálisan, mint azt Mark Wallinger teszi hét és fél perces Angel című videóalkotásában.
„Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.” (Tandori Dezső: A damaszkuszi út)
Ugyanakkor előfordulhat, hogy félreértjük az egész tárlatot. Talán nem is arról kell elmélkedni, miről mesélnek ezek az alkotások, hanem sokkal inkább arról, hogy miről hallgatnak? Mi az, amiről hallgatnak? A japán tusfestészetben – ennek hagyománya egyébként megjelenik az egyik kiállító művész, Szaladják „Taikyo” István művein is – az üresen hagyott rész ugyanúgy fontos. A sorsfordító pillanat maradéktalanul nem megosztható másokkal, nem konzerválható, ugyanakkor nem is felejthető. Olyan, akár egy elharapott mondat. Ki-ki fejezze be hajlandósága szerint.
A legfrissebb képzőművészeti cikkek
Írta: Kunyik Kinga
