Így az év vége felé közeledve jó erős könyvek találtak meg. Miután a múlt hónapban ódákat zengtem Camille Peretti regényéről, Az ismeretlen Klimt-modellről, ezúttal az ifjúsági regények között avathattam új kedvencet. Cs. Sarnyai Vivien első regénye, A suttogó egészen megdöbbentő élmény volt, friss, egyedi hang a magyar irodalomban, amely mindeközben remek érzékkel és ízléssel építkezik hazánk és a nagyvilág hagyományainak alapjaira. Ráadásul nem csupán az irodalmiakra…
A történet helyszíne egy Zekepócs nevű fiktív falu, a Zeketór nevű nagyváros agglomerációja. A település hangulata sok szempontból felidézte bennem a Jeripusz című Magyar Katalin-regény Kosánc faluját, ám nagy különbség, hogy itt a teljes cselekmény ezen a különleges helyszínen játszódik.
Sokszor gondolkodtam már rajta, mennyire vonzanak azok a történetek, amelyek valamilyen hermetikusan zárt közösségben játszódnak; gyerekszereplők esetén ezt a hatást leginkább a bentlakásos iskola közege segít elérni. E regényben viszont ezt a funkciót maga a falu tölti be. A zekepócsi gyerekeket a hírhedten pocsék időjárás, a belterjes közeg, na meg a könyvszekrények mögül érkező baljós, suttogó hangok nem nyomasztják, hanem az otthonosság érzetével töltik el. Ez a nyugtalanító kettősség vonul végig az egész regényen, és a cselekménynek tulajdonképpen nem is volt más feladata, mint újabb és újabb mélységeket adni mindehhez.
Éppen erről a cselekményről nem szeretnék túl sokat írni itt, hiszen az olvasónak joga van ahhoz, hogy lépésről lépésre ismerje meg a rejtélyeket, az ezek kapcsán elhintett tudásmorzsákat, és végül a megoldást. Pláne, hogy már a kezdés is nagyon ütős: a kisközösségből megmagyarázhatatlan körülmények között eltűnik három fiú, és a felnőtteknek fogalmuk sincs, mi történhetett velük. Mindez azonban csak azért van, mert a felnőttek immunisak a falu megmagyarázhatatlan misztikumára, nem hallják a suttogókat, nem látják a mozgolódó könyveket sem. A gyerekek viszont igen, így számukra kezdettől fogva egyértelmű, hogy valamiféle transzcendens magyarázat áll az eltűnések mögött. Hamarosan pedig az is kiderül, hogy mindebben a könyvek, az írás, az alkotás, a képzelet, az álom, sőt, még az ezekhez szervesen kapcsolódó (de nagyon ügyesen, gyerekek számára is befogadható módon elénk tárt) művészetfilozófiai kérdések játsszák a legfontosabb szerepet.
Na, vajon melyik regény ugrott ekkor be nekem? Naná, hogy Michael Endétől A végtelen történet. Ugyan általános iskolás koromban olvastam először, de azóta is visszajárok rá, és ámulva figyelem, hogy még a sokadik újraolvasás során is mennyiféle új rétege tárul fel. Ami viszont fundamentálisan elkülöníti Ende és Cs. Sarnyai regényvilágát, az a főszereplőkhöz való viszonyulás. A végtelen történetben tulajdonképpen egyetlen főszereplő van, Barnabás (bár egy ideig azt hisszük, hogy Atráskó is az), így amit olvasunk, az az ő fejlődésregénye. A suttogó főszereplői viszont egy eleinte négy, majd öt főből álló gyerekcsapat, akik közül egyikük sem emelkedik markánsan a többiek fölé. Így tehát a kisközösségen belül egy még kisebb közösség sorsát követhetjük nyomon, a szereplők jellemfejlődésében pedig kulcsszerepet játszanak az ő emberközi viszonyaik.
Volt számomra egy nagyon érdekes aspektusa ennek, amit nevezhetek akár A suttogó feminista olvasatának is. (Ez a rész kifejezetten azoknak szól, akik képesek helyén kezelni a feminizmus fogalmát, és nem ugranak egyből a torkomnak miatta.) Az ifjúsági fantasyk világában gyakran figyelhetjük meg azt a dinamikát, hogy van a fiú főszereplő meg az ő baráti köre, és ennek tagja a nem tipikus (ergo: nem lányos) lány. Ilyesféle figura a Harry Potter-sorozatban Hermione, a Percy Jackson-sorozatban Annabeth, de még Az Úr sötét anyagai-trilógiában Lyra is, bár ő legalább az első kötetben saját jogon főszereplő, nem egy fiú oldalbordája.
Mostanában egyre több elemzés születik arról, hogy mi a probléma ezzel a szereplőtípussal: paradox módon az, hogy a jelenlétük rájátszik a társadalom (és gyakran a szerző) előítéleteire a nőkkel szemben. Hiszen ha a nem tipikus lány csak azáltal lehet hős, hogy a fiúkhoz csapódik, hozzájuk idomulván tradicionálisan fiúsnak tartott módon viselkedik, és (talán ez a legfontosabb) folyamatosan elhatárolódik a homogén masszaként ábrázolt lányos lányoktól, az azt sugallja, hogy tipikus lánynak lenni afféle fogyatékosság. Aki rózsaszínben jár és szerelemről álmodozik, abból nem lehet hős.
Azért írtam erről ennyire hosszan, mert A suttogó pontosan ebbe a hibába látszik beleesni Borkó alakjával. Ő paradox módon két szempontból is kiemelkedik a lányok közül: egyrészt a szépségével, másrészt viszont a kötekedő, agresszív, sokszor kifejezetten bántalmazó személyiségével. Utóbbinak természetesen megvan a maga szívszorító oka: Borkót elhagyta az anyja, új családot alapított a faluban, és bár nincsenek beszélő viszonyban, azért rendre sikerül egymásba botlaniuk. Borkó három fiúbarátján, Gócán, Kilin és Hudin kívül senkit sem enged közel magához (őket se mindig), és mintha az egész világon akarná megbosszulni azt, ami történt vele: áldozatai gyakran más lányok, akiket mélységesen megvet, és akiknek érzékenységével, naivitásával szembeállítja a maga keménységét, hideg racionalitását.
Ám ekkor mégis történik valami szokatlan: a társaság kénytelen szövetséget kötni egy lányos lánnyal, Lálival, aki maga is főszereplővé emelkedik. A szereplők dinamikája itt válik igazán komplexszé: Láli sok szempontból maga mögött hagyja a ‘tipikus lányosságát’, de valamennyire az utolsó pillanatig önmaga marad; Borkó ennek megfelelően nem is tudja eldönteni, hogyan viszonyuljon hozzá, így a kapcsolatuk folyamatosan ingázik a kölcsönös megvetés és a bizalmas barátság két szélsősége között. Még tovább bonyolódik a helyzet, amikor kiderül, hogy a titokzatos, félelmetes boszorkány, Baba Jaga éppen Lálit nézte ki magának a társaságból. Így végül az a konklúzió, hogy a ‘lányos lány’ is lehet különleges – én pedig örömmel konstatáltam, hogy ezek szerint a gyerekek viszonyrendszere nem feltétlenül reprodukál káros nemiszerep-felfogásokat, cserébe viszont azon agyalhattam tovább, hogy miért éppen boszorkány lett a főgonosz, nem mondjuk egy férfi varázsló.
Nem tudom ezt mással magyarázni, mint azzal a (talán megint csak sztereotipikus) megfigyeléssel, hogy ha egy nő gonosz, az valahogy ijesztőbb, felkavaróbb, jobban ellentmond a természet állítólagos (általam egyébként szintén kritikával kezelt) rendjének. Ennek megfelelően Baba Jaga leírásai olyan szinten horrorisztikusak voltak, hogy sokszor rettegve tettem le a könyvet – ez pedig igen jó jel, hiszen a mai világban már minden eszközt be kell vetni, hogy a túlstimulált gyerekek figyelmére hatással legyünk.
Baba Jaga a maga transzcendens gonoszságával, szürreális kinézetével, kiszámíthatatlan reakcióival, rothadásszagával, keselyűivel és döglött állataival mindenképpen eléri ezt a célt. Ahogyan a kerettörténete is, amelyből kiderül, hogy az ilyen vérszomjas vén banyák, akárcsak a mindenféle sárkányok és szörnyek, valaha csodaszép nők voltak, akiknek az élettörténetébe betolakodott valamilyen erőszak, bántalmazás, trauma. (Az antik mitológiával való kapcsolatot nyíltan vállalja a szöveg, leginkább Góca alakján keresztül, aki kivételesen művelt, jó családból származó gyerek, és kedvenc tantárgya a latin.)
De hogy a fiúkat, férfiakat érintő traumákról is essen szó: ebben a baráti körben Hudinak jutott a minden szempontból pokoli élet. Apja agresszív bántalmazó, akitől az egész család retteg; ő maga kövér, esetlen fiú (mondjuk ilyen apa mellett nem csoda az érzelmi evés); testalkata miatt a nagyobb fiúk rászállnak, rendszeresen megkínozzák, megalázzák; és bár ő maga mindezt cinizmussal és szarkazmussal próbálja palástolni, valójában mélységesen bizonytalan, és borzasztóan meg akar felelni a barátainak. Szörnyű volt arról olvasni, hogy ez a magányos, kövér fiú nagyon is tudja, ‘hol a helye’, és hogy mennyire reménytelen a titkos szerelme Borkó iránt, pláne a nálánál sokkal szerencsésebb Gócával szemben. A sok misztikum és varázslat közepette ez a realisztikus sors a regény egyik legfájdalmasabb, de remekül kidolgozott pontja. (Bár elgondolkodtam azon, hogy szegény Hudi akkor már miért nem inkább Gócába vagy Kilibe szeretett bele ugyanilyen reménytelenül? Csak hogy ne kelljen lefóliázni a könyvet? Hosszabb életű lesz ez a sorozat, mint a jelenlegi kormány…)
Igen, azt írtam, sorozat, ugyanis A suttogó függővégéből arra következtetek, hogy hamarosan érkezik majd a folytatás is. Mindenképpen el fogom azt is olvasni, mert Cs. Sarnyai világából nem volt elég ennyi. Nemcsak azt szeretném megtudni, hogyan szövi tovább magát a cselekményt, hanem hogy káprázatos irodalmi, kultúrtörténeti és mitológiai ismereteit, akadémiai látásmódját (merthogy civilben a nyelvtudomány, nyelvtörténet kutatója), remek érzékkel elhelyezett vendég- és betétszövegeit miféle kreatív módokon kamatoztatja majd a későbbi kötetekben.
Cs. Sarnyai Vivien: A suttogó, Móra kiadó, 2025. 544 oldal, itt kedvezményesen kapható és bele is olvashatsz a könyvbe
A Móra kiadó korábbi könyveiről
