Testképzavar, viszályok és egyéb finomságok
Van az emberiségnek egy jelentős százaléka, amely pontosan tudja: az önértékelésünkön esett csorbák nagy része gyerekkori traumákhoz vezethető vissza.
Ők azok, akik felismerik, hogy a sebeket csak tisztánlátással és folytonos önreflexióval lehet begyógyítani.
Keresnek egy irányt, amelyen a gyerekeiket egészséges önértékelésre nevelhetik, és megtanítják a legfontosabb dolgot: az én testem, az én döntésem.
Nincs erőltetett ölelés, puszi, érintés. Csak az van, amit megengedsz – és ezt kár is lenne vitatni.
Ahogy az is az ember döntése, hogy mit enged be a környezetéből érkező megjegyzésekből.
Olyanoktól, akiket, ha szembeállítasz a saját hibáikkal, már nem találják olyan édesnek az őszinteség ízét. Sokkal inkább keserűnek.
És persze ott a másik tábor: akik mesteri módon söprik a problémákat a szőnyeg alá, miközben ezt mantrázzák – „Bezzeg a mi időnkben… Bezzeg én… Bezzeg”
Kevés mondat vált ki hevesebb vitát, mint amelyik a jól bevált “bezzeg” szóval indít.
Régi sebek
Gyerek voltam még, mint sokan mások, amikor az első megjegyzések a kis túlsúlyomra ejtették az önértékelésem első sebeit.
Tanárok, akik azt hitték, most léptek ki a dietetikai képzésről.
Családtagok, akik szerint igazán motiváló, ha egy tinédzsernek folyamatosan megjegyzéseket tesznek a „feleslegekre”.
Random emberek a sarki kávézóból, akik úgy érzik, joguk van terelgetni az utadat a kéretlen megjegyzéseikkel – ezzel csak azt bizonyítva, hogy az érzelmi intelligenciájuk valahol megállt az evolúciós fejlődésben, amikor kicsusszan szájukból az a két szó:
„Híztál, nem?”
Felnőtt voltam már, amikor az inzulinrezisztencia-diétának köszönhetően egészségesebb lettem.
Felnőtt voltam akkor is, amikor elvesztettem édesanyámat, és hónapokig képtelen voltam megemészteni azt a fránya húst.
Felnőtt voltam, amikor a gyász alatt a testem túlélő üzemmódba kapcsolt, és ledobott pár kilót.
És felnőtt voltam akkor is, amikor a temetés után hetekkel megdicsértek az emberek: „Milyen jól nézel ki! Jót tett neked a stressz!”
Jót tett nekem a stressz.
Nos, a stressz senkinek nem tesz jót. Ahogy az sem, ha nincs egyensúly.
És tudod mit? Ilyen történetből több van, mint hinnénk — nőknél, férfiaknál egyaránt.
Az egyensúly megtalálása
Van mód arra, hogy valakit kíméletes praktikákkal tereljünk az egészség felé – mert ez tényleg fontos.
De nem szükséges ehhez olyan sebeket ejteni az önismeretén, amelyek bár behegesednek, mégis ott maradnak örök emlékeztetőként.
A társadalom tele van ilyen hegekkel.
Van, ami csak éppen beforrt, de ha megvakarod, újra kivérzik.
És akkor ismét jöhet az ápolás, a türelem, a gyógyulás.
Sosem vallottam, hogy mindent virágnyelven kell elérni.
De határozottan hiszem, hogy ha önmagaddal képtelen vagy megértő lenni, mással sem leszel az.
Ha a tükörképedet folyton kritizálod, ne csodálkozz, ha mások hibáit is azonnal észreveszed.
Mennyivel szebb lenne a világ – és a belső békénk is -, ha kíméletesebbek lennénk önmagunkkal.
Ha megtartanánk a kritikus gondolkodásunkat, de megfűszereznénk egy csipetnyi józansággal, ami emlékeztet: a világ legtermészetesebb dolga, ha sebezhető vagy.
Elfojtani fájdalmas és szorongással teli.
De felvállalni – az maga a szabadság.
És hidd el, ez a fajta felszabadulás minden önfejlesztést, minden fájdalom-feloldást és minden egészséges önkritikát megér.
Egy dolog biztos: minden külső viszály és feszültség visszavezethető egy bizonyos pontra.
Az önmagunkkal való kapcsolatunkhoz.





