Az első 1956-os verset Fónay Jenő írta: Ebben a versben azonnal érezhető a „robbanás előtti” feszültség – a forradalom első pillanatai, amikor már nem lehet visszafordulni.
A második vers Baránszki Tibor műve: Ez a költemény a forradalomban felébredt nemzeti tudatra és az ifjúság szerepére reflektál – hogy a „pesti őszt” tavaszivá formálta a tett.
És a harmadik 1956-os mű Márai Sándor megdöbbentő erejű hangján szól: Az emigrációból írt vers hallhatóan nagyobb, történelmi dimenzióval beszél: miként rázta meg 1956 a világot.
Fónay Jenő
1956. OKTÓBER 23.
Nehéz volt a légzés már
forralt a levegő.
Az urak kapkodtak.
Most szabad vagy nem szabad?!
Aztán hirtelen…jött egy messzi gondolat
s kit érdekelt már.
Megindultunk a csendes utcán
a zajos tér felé.
Még a Mátyás templom harangja is kondult.
Lehet! Rosszul emlékezem
de ahogy a tér zengett a Pesti oldalon
azt soha nem felejtem.
Egy nagy akarat, szent eskü
a sok fiatal torokból
mint valami henger
s mikor kart a karban elindultunk
a tábornok felé
hullámzott az élő tenger.
Szeretetcsíkokat rajzoltak a sorok
feltámadtak az elfüggönyözött jelszavak
felröppent újra a régi dal
„Kossuth Lajos azt üzente”…
virágbaborította rengeteg torok
a mámor betonbataposta a tegnap kétségeit
fészket rakott az éltető remény
egy ütemre dobbantak a szívek,
s este hétkor már
bevilágította a sok újságfáklyaláng
a feketébe borított nagy teret.
A szolidaritásból országgyűlés lett!
Vad szomjukat új szólamok locsolták meg.
S mire őrült robajjal ledőlt a bálvány
már új világot szült a lelkesedés
a füstfátyol hiába érkezett a lánctalpak alatt
a Duna foltos habjait felkorbácsolta
a hirtelen zaj, a rengeteg indulat.
Egy pillanat!,
s új jövőt üzenhetünk a kócos hullámokon
mi jobb létre éhes feltámadt lelkesek.
És az égre ma ismét felrajzoltunk egy új jelet!
1956
Baránszki Tibor
1956. október 23.
A pesti ősz tavasszá vált,
a pesti aszfalt revelált,
a pesti kőnek hangja lett:
A magyar most
magára lelt!
Gyerünk, gyerünk!
a sor dagad,
jön jön
az ember-áradat:
ifjak kezdték,
majd a nagyok,
az ár engem is elkapott.
„Kossuth Lajos
azt üzente…”
… és mind megyünk
az ütemre…
zúgnak
az újabb dallamok,
jönnek
az újabb magyarok,
már nincs öreg
csak ifjúság;
aki beállt,
ifjúvá vált.
Petőfinél
meggyúl a szó.
Bem apónál
a koszorú jegy-váltás
harcos mátkaság:
Ha felfordul is
a világ,
ígéri szívünk
és eszünk,
hogy rabok többé
nem leszünk!
A Sztalin-szobor
lezuhant…
Hallod? Megmozdul
a sírhant!
Élők és holtak
intenek:
„Dicső utadon
ne állj meg!”
A pesti ősz tavasszá vált…
FEL, GYŐZELEMRE IFJÚSÁG!
Márai Sándor:
MENNYBŐL AZ ANGYAL
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.
(New York, 1956)
