Nobel-díj – Zsadányi Edit: Krasznahorkai László írói szolidaritását, prófétai látásmódját és jellegzetes nyelvi teremtőerejét díjazták
A Svéd Akadémia idén Krasznahorkai Lászlónak ítélte az irodalmi Nobel-díjat, amellyel az író páratlan nyelvi erejét, együttérző látásmódját és az emberi sorsok iránti mély szolidaritását ismerték el. Zsadányi Edit irodalomtörténész szerint a díj Krasznahorkai életművének lényegét, a kiszolgáltatottak iránti elkötelezettségét és prófétai világlátását ismeri el.
Az együttérzés és a látomásos próza írója
Zsadányi Edit, az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense és Krasznahorkai monográfusa úgy fogalmazott: az írót „különösen érdekli a kirekesztettek és a hétköznapi emberek világa, akikről sohasem leereszkedően, hanem belülről, együttérzően ír.” Szerinte ez a nézőpont adja Krasznahorkai művészetének erkölcsi erejét és univerzális érvényét.
Az író első két regénye, a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája már a nyolcvanas években megmutatta, hogyan képes egy kelet-európai író a reménytelenség, a kiszolgáltatottság és a hitkeresés témáit egyetemes emberi drámává emelni. Későbbi műveiben, ahogy Zsadányi fogalmaz, „globalizációs fordulat” következett be: Krasznahorkai a Kelet felé, Japán és Kína irányába fordult, ugyanakkor Amerikában játszódó regényt is írt, miközben a magyar valóság motívumai végig jelen maradtak műveiben.
Az apokalipszis és a prófétai hang
Krasznahorkai prózáját az apokaliptikus látásmód és a tragikus hangvétel jellemzi. Hosszú, hömpölygő mondatai, stilizált nyelve egyszerre idézi meg az elnyomottak gondolkodását és nyújt művészi vigaszt az olvasónak. Zsadányi szerint ez a „különleges nyelvi teremtőerő” teszi az írót egyedülállóvá.
A pandémia és a globális válságok idején a prófétai megszólalás különösen aktuálissá vált. Az emberiség kiszolgáltatottsága, a környezetszennyezés és a morális összeomlás képei Krasznahorkai műveiben az elmúlt években új értelmet nyertek, miközben a szerző újra visszatért Kelet-Európa és Magyarország szellemi és társadalmi tájaira.
A Sátántangó – egy veszélyes messiásvárás története
Leghíresebb műve, a Sátántangó a magyar irodalom egyik legsötétebb, ugyanakkor legmélyebb társadalmi látlelete. Zsadányi Edit szerint a regény a „magyar kultúrában mélyen gyökerező, veszélyes messiásvárásra” hívja fel a figyelmet. A szereplők gyengesége, a megváltás iránti vágy és az ebből fakadó önbecsapás a regény központi drámája.
„A sokat szenvedett embereket egy hamis próféta vezeti félre. Ahelyett, hogy kiutat nyújtana, még azt is elveszi tőlük, amijük volt” – fogalmazott az irodalomtörténész. Ez a motívum, a nincstelenek további kisemmizése, Krasznahorkai egyik legfőbb témája, amely világszerte felismerhetővé tette műveinek morális súlyát.
A film és az irodalom közös nyelve
Krasznahorkai László nevét a magyar és nemzetközi filmvilágban is Tarr Béla munkássága tette ismertté. Az 1980-as évek közepétől közösen dolgoztak, első filmjük, a Kárhozat a reménytelenség és az elidegenedés világát ábrázolta. Később Tarr Béla adaptálta a Sátántangó című regényt is, amelyből a magyar filmtörténet leghosszabb, hét és fél órás alkotása született.
Együttműködésükből született a Werckmeister harmóniák, A torinói ló és A londoni férfi is. Tarr Béla az író Nobel-díja kapcsán úgy nyilatkozott: „Éveken át dolgoztunk együtt teljes harmóniában. Ez a díj az ő szellemi erejének és emberi mélységének méltó elismerése.”
Egy életmű, amely az emberi létezés mélyére lát
Krasznahorkai László műveiben az emberi sors nem pusztán történet, hanem morális és filozófiai tét. Az író a hétköznapok abszurditásában is a szentséget keresi, miközben a modern világ szellemi pusztulásának krónikása. Nyelve hipnotikus, mondatai a lét kérdéseit boncolják – mindezt egyszerre kelet-európai és egyetemes távlatban.
Zsadányi Edit már 1999-ben megjelent monográfiájában is megfogalmazta: Krasznahorkai az „idő, a megváltás és az emberi hit válságának írója”. Most, negyedszázaddal később, a Nobel-díj mintha ennek a megállapításnak adna történelmi súlyt.
