Elhunyt Benkő Imre – a magyar dokumentarista fotográfia nagy krónikása
Egy korszak szemtanúja távozott
Életének 83. évében elhunyt Benkő Imre, a magyar dokumentarista fotográfia egyik legmeghatározóbb alakja. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotóművész, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja több mint hat évtizeden át örökítette meg a magyar valóság arcait, hangulatait és változásait. Az MMA közleménye szerint az intézmény saját halottjának tekinti a művészt.
Az utca krónikása
Benkő Imre 1943. február 17-én született Budapesten. Pályája kezdetén műszerészként dolgozott, ám korán a fotózás felé fordult: első munkahelye a Magyar Távirati Iroda volt, ahol fotóriporterként kezdte szakmai útját. Már a hetvenes években az utca, a mindennapi élet, az emberi pillanatok váltak fő témájává.
Képein keresztül a néző bepillanthatott a munkásszállók, a gyárak, a kultúrházak, a koncertek vagy éppen a színházi világ hétköznapjaiba. Riportjait mindig hosszú megfigyelés előzte meg – célja az volt, hogy észrevétlenné váljon, így alanyai őszintén, póz nélkül jelenhessenek meg a fotóin.
A fotóesszé mestere
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Benkő Imre a fotóesszé műfaját újította meg Magyarországon. 1989-ben elnyerte a Kassák Lajos Ösztöndíjat, majd a W. Eugene Smith Memorial Fund támogatásával készítette el legendás „Acélváros – Ózd 1987–1995” című sorozatát, amely mára a rendszerváltás utáni ipari Magyarország egyik legfontosabb vizuális dokumentuma.
Későbbi munkái, mint a „Szürke fények – Budapest 1970–1999” vagy az „Ikrek – 1982–2008”, szintén egy-egy korszak lenyomatai. Fényképei egyszerre szociológiai tanulmányok és mélyen emberi vallomások – a társadalom tükrei.
Tanár, mentor és példakép
1988 és 2000 között Benkő a Magyar Iparművészeti Egyetemen tanított dokumentarista fotográfiát. Nemzedékek tanultak tőle látni és érzékelni: nemcsak a pillanatot, hanem az emberi történetek mögött húzódó valóságot is.
Tanítványai számára nem csupán technikai tudást adott át, hanem a fotográfia etikáját is – azt a szemléletet, amelyben a fénykép nem manipuláció, hanem megértés.
Díjak és elismerések
Benkő Imre munkásságát számos hazai és nemzetközi díjjal ismerték el. 1975-ben World Press Photo ezüst- és aranyérmet kapott, 1991-ben Pulitzer-emlékdíjat, majd 2004-ben Érdemes Művész díjat és Magyar Fotográfiai Nagydíjat vehetett át.
2016-ban Prima Primissima díjjal, 2021-ben pedig a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ által adományozott Fotóriporteri Életműdíjjal tüntették ki.
2024-ben kapta meg a Kossuth-díjat, „Magyarország számára kivételesen értékes művészi alkotómunkája, a magyar dokumentarista fotográfia meghatározó alakjaként az ember és környezete viszonyát elemző, sajátos hangvételű alkotásai elismeréseként.”
A kortárs valóság lírai dokumentátora
Benkő Imre nemcsak Magyarországot, hanem a világot is fényképezte: munkái Kínától az Egyesült Államokig számos országban készültek, mindig ugyanazzal a nyitottsággal és emberséggel. Legutolsó kötete, a „Távol és közel. Kína 1984–2019” című album 2022-ben jelent meg.
Ahogy Palotai János írta róla az „Élet–Mű” című monográfiában: „Benkő Imre képei nem pillanatfelvételek – ezek az idő lenyomatai. Egy korszak arcai, amelyek bennünk élnek tovább.”
Benkő Imre távozásával a magyar fotográfia egy pótolhatatlan szemtanút veszített el – olyasvalakit, aki az objektívjén keresztül látni, érezni és érteni tanított.
