A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője – Egy zsarnok nagy lakomája
Mi történik, ha a kegyetlenséget haute cuisine-nel tálalják együtt? Ha az erőszakot finom porcelánon szolgálják fel, és a vágyat kaviárral párosítják? Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) című filmje nem pusztán egy moziélmény – ez egy érzéki támadás, szellemi provokáció, amely után az ember mindent megkérdőjelez: az erkölcsöt, az ízlést, sőt még az étkészletét is.
A zsarnok színháza
A történet középpontjában Albert áll, akit Michael Gambon hátborzongató gazdagsággal formál meg. Albert tolvaj, bűnöző, saját, kicsiny birodalmának zsarnoki uralkodója – de legbelül mégiscsak egy rettegő, kicsinyes kisfiú. Fényűző étterme, amelyet a francia séf, Richard Borst (Richard Bohringer) vezet, az ő hatalmi játékszínévé válik: itt mutatja meg gyanakvását, dühét, önkényét. Nincs benne semmi finom árnyalat – mindent elpusztít, amihez hozzáér. Tárgyakat zúz szét, vendégeket aláz meg, és – legborzalmasabban – feleségét, Georginát (Helen Mirren) kínozza. Albertben az emberi romlottság és a zsarnoki önkény archetípusa testesül meg. Impotencia, félelem, önutálat – mindezt agresszióval, gonoszsággal és a hatalom látványos színházával próbálja elfedni.
Georgina azonban nem passzív áldozat. Titkos viszonya Michaellel, a csendes, művelt könyvimádóval (Alan Howard) indítja el az eseményeket. A brutalitás és a szenvedély közti feszültség vizuális és érzelmi tánccá válik.
A mozi mint vászon
Greenaway filmjeiben a mozgókép nem pusztán elbeszélés, hanem festmény. Már az első képkockától látszik, hogy a rendező a filmet képzőművészetként kezeli. Minden beállítás gondosan komponált, mintha a 16–17. századi festészet pompáját idézné. Jean-Paul Gaultier lenyűgöző jelmeztervei a díszletek színeivel összhangban élőképeket alkotnak, amelyek egyszerre groteszkek és fenségesek.
Az étterem belső terei a vörös és a fehér árnyalataiban izzanak – talán Bergman Suttogások és sikolyok című filmjének színhasználatára utalva. A könyvtárban ezzel szemben barna tónusok uralkodnak: Michael világa nyugodt, intellektuális, mentes az étterem tobzódó túlzásaitól. A vörös a szenvedély és az erőszak színe, a fehér a fürdőszobai jelenetekben a tisztaságot és a bűnt jelzi, míg a külső tér kékjei és zöldjei irreális határt húznak Albert birodalma és a valóság között.
Az étel a filmben nem csupán kellék – szimbólum, humorforrás és vizuális attrakció. Tim Roth karaktere, Mitchel, aki kagylótól rosszul lesz, groteszk komikumot hoz. A füst, a fénylő víz, a gondosan elrendezett ételek – mind a vizuális történetmesélés mesterkurzusát jelentik.
Sötét érzelmek és fekete humor
Greenaway mesterien egyensúlyoz az intenzitás és a humor között, a borzalmat fogyaszthatóvá téve. Liz Smith, mint Grace, aranyat érő komikus pillanatokat hoz: álmos reakciói Albert végtelen tirádáira, vak engedelmessége és sztoikus türelme egyszerre tragikus és nevetséges. Amikor Albert így szól: „Grace, menj, és nézz ki az ablakon”, az abszurd parancs mögött a zsarnokság groteszk üressége húzódik.
A színészi alakítások kimagaslóak. Gambon Albertje félelmetes, mégis magával ragadó – egy shakespeare-i diktátor, akit paranoia és hatalmi téboly hajt. Helen Mirren Georginája pedig fokozatosan bontakozik ki: a megalázott feleségből intelligens, gyászból és dühből erőt merítő nővé válik, aki kezébe veszi a sorsát. Átalakulása egyszerre katartikus és dermesztő.
Michael Nyman zenéje hipnotikus kíséretként működik: egyszerre fenséges és feszültséggel teli. Sacha Vierny operatőr – aki Buñuellel és Resnais-vel is dolgozott – minden képet festménnyé varázsol. A világítás játékos, a kompozíciók tudatosak, a kamera mozgása (különösen a hosszú, követő snittek) sosem öncélú, hanem a dráma ívét szolgálja.
Örök érvényű tükör
Miért hat ma is A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője? Mert témái – hatalom, bántalmazás, vágy, árulás és bosszú – örökek. A zsarnokok, a hatalommal visszaélők, az önkény látványos színháza – mindennap találkozunk velük, a politikában, a kultúrában, sőt akár otthonainkban is. Greenaway extravagáns, teátrális története éppen ezért fájdalmasan ismerős.
Greenaway bízik a nézőben: nem magyaráz, nem vezeti kézen fogva, hanem arra ösztönöz, hogy vizuálisan és érzelmileg kapcsolódjon a történethez.
A film nehezen elérhető a hagyományos streaming-platformokon, de néhány könyvtár a Hoopla rendszerén keresztül kínálja. Ha valaha lehetőséged nyílik moziban látni, ne hagyd ki – különösen, ha retrospektív vetítésen játsszák. Ari Aster (Örökség, Midsommar) egyenesen mesterműként hivatkozik rá, és valóban: intellektuális ereje, vizuális merészsége és érzelmi brutalitása máig páratlan.
Ha szereted azokat a filmeket, amelyek egyszerre provokálnak, lenyűgöznek és felkavarnak, Peter Greenaway 1989-es klasszikusa kötelező – de csak erős idegzetűeknek.
