„Stuart-időkapszula a tenger mélyén” – Újra előbukkant egy 17. századi brit hadihajó
Meglepően jó állapotban találták meg a HMS Northumberland roncsát a Goodwin Sands homokjában
Több mint 300 év után újra a figyelem középpontjában
A HMS Northumberland nevű angol hadihajót 1679-ben bocsátották vízre, az angol haditengerészet modernizációs hullámának részeként, amelyet Samuel Pepys, a híres naplóíró és a Royal Navy akkori legfelsőbb köztisztviselője irányított. Bár Pepys naplóírását tíz évvel korábban már befejezte, szerepe a brit haditengerészet átalakításában döntő volt: a Northumberland is ennek az új korszaknak a szülötte volt.
A hajó több jelentős tengeri ütközetben is részt vett, mígnem 1703-ban, a brit történelem egyik legsúlyosabb viharában, az úgynevezett Nagy Viharban elsüllyedt a Kent megyei Goodwin Sands homokpadjainál. A vihar során több mint egy tucat hadihajó veszett oda – köztük a Northumberland is.
A homok megőrzött egy hadihajót az időnek
2025 nyarán, több mint három évszázaddal később, a Kent partjainál elmozduló homokrétegek egyre nagyobb részletet tártak fel a hajótestből. A Historic England által támogatott tengeri régészeti felmérés szerint a roncs meglepően jó állapotban maradt fenn: a fából készült részek, kötelek és még fel nem bontott hordók is szinte érintetlenül vészelték át az évszázadokat.
„A kötél például olyan frissnek tűnik, mintha épp most indult volna el a hajó – és még nem tudjuk, mit rejtenek a hordók” – mondta Hefin Meara, a Historic England tengeri régésze.
A roncsot már 1980-ban azonosították, de a mostani feltárás szerint sokkal több része maradt fenn, mint azt korábban gondolták. Meara úgy fogalmazott: „hatalmas mennyiségű régészeti anyag rejtőzik még a homok alatt is”.
Ágyúk, üstök, hordók – és egy darab történelem
A kutatók eddig hét vaságyút, egy rézüstöt és egy fából készült ágyúállvány darabját azonosították a tengerfenéken. A legnagyobb meglepetést azonban az okozta, hogy milyen sok organikus anyag – fa, kötél, hordó – vészelte át az évszázadokat.
„Az ágyúk általában jó eséllyel fennmaradnak, de a faágyúállványok igazi ritkaságnak számítanak” – tette hozzá Meara. A kutatók így most olyan részleteket is rekonstruálhatnak, amelyek segítenek megérteni a 17. század végi angol hajóépítés módszereit, amikor Pepys a haditengerészet professzionalizálásán dolgozott.
A HMS Northumberland a Tudor-kori Mary Rose és más, 17–18. századi hajóroncsok mellett egy fontos történeti űrt tölt be – a két korszak közötti technológiai és hadászati átmenet példája.
Versenyfutás az idővel – mentés helyett dokumentálás
Ellentétben például a Mary Rose-zal, amelyet kiemeltek és múzeumban állítottak ki, a Northumberland esetében nincs tervben a teljes kiemelés. Ennek oka részben a költség, részben pedig a praktikum hiánya. Ehelyett a kutatók a lehető legtöbb információt szeretnék begyűjteni, amíg a természet engedi.
„Ezek a tengeri homokmezők rendkívül dinamikusak – a roncs évszázadokig el van rejtve, majd egyszer csak felszínre kerül” – magyarázta Meara. „És amikor ez megtörténik, megindul a gyors romlás: a biológiai szervezetek és a korróziós folyamatok pillanatok alatt tönkretehetik azt, ami korábban érintetlen volt.”
A régészek így most valódi versenyfutásban vannak az elemekkel. Minden nap, amíg a homok vissza nem temeti vagy a víz szét nem mossa a roncsot, egy újabb lehetőség a múlt rekonstruálására – és annak megértésére, hogyan lett Anglia egy tengeri nagyhatalom a 17. század végén.
