Megtapasztalható kaotikus mindennapjainkban az összetartozás érzése? Igaz a mondás, miszerint a kultúra mindannyiunk közös otthona? Három napon át gyűjtöttük a csít az ország legnagyobb összművészeti fesztiválján.
„Szevasztok, Művészetek Völgye! — János, ez metonímia?” — vág bele Agócs Marci a keddi nap egyik legvagányabb koncertjébe, sajátos stand-up komédiával ellenpontozva a dalokból áradó nosztalgiát. A nosztalgia görög eredetű szó: nosztosz, mint hazatérés, illetve algosz, mint fájdalom. Tulajdonképpen kellemes fájdalom, amit bárki átélhet akár a régi kedvenc dalain keresztül, amíg lélekben visszatalál egy már csak az emlékekben létező, letűnt korszakhoz. Indokolt a pátosz, hiszen a Művészetek Völgye idén betöltötte 34. évét: a fesztivál, amely oly sok feltörekvő zenekar számára szolgált évről évre a siker megbízható fokmérőjeként, maga is nagy utat járt be a kezdetek óta. A szervezők 2025-ben a találkozásokra helyezték a hangsúlyt, eszerint építették fel a programokat is a Völgyben: mintha a fesztivál ideje alatt formálódó különleges emberi -és művészi kapcsolódások mindennél jobban számot adhatnának a rendezvény múltjáról és jelenéről.
Szép és szokatlan művészi együttállásokra az idei Völgy minden napján akadt példa: a Kenderkertben például a Blue sPot zenekar látta vendégül a magyar zenei szcéna azon kiválóságait, akik nem féltek egy-egy improvizatív koncert keretén belül, jó részt ismeretlen terepen megvillantani a képességeiket. A fentebb idézett Agócs Márton olyannyira nem félt, hogy a műfajokat tekintve még emelt is a téten: keddi vendégszereplése kellemesen fájó nosztalgiából, azaz régi Hiperkarma -és Cseh Tamás dalokból kiindulva betyáros kanyarral érkezett meg a tökös moldvai countryblues-hoz. Az Aurevoir. zenekar frontembere színes előadását a tőle megszokott módon sok olyan citátummal tarkította, amelyek mindegyikéből abszolút bombasztikus szalagcím válhatna — ha elbírná a nyomdafestéket. Közönségként élvezet, újságíróként kínszenvedés hallgatni: istenem, még ez is, és ezt mind nem írhatom majd le.
Ha már az idei Völgy a találkozásokról szólt, szögezzük le, hogy az ember nem mindig szükségszerűen azzal találkozik, akivel szeretne. Vagy nem olyan mennyiségben, mint szeretné. — Te jó ég! Mi lesz itt hétvégén? — jegyezte meg az egyik helybéli kedden kora délután a kapolcsi Fröccsudvar felé tartva. Valóban nem lehet nem észrevenni, hogy ezúttal a tömeg szinte egyáltalán nem ritkult meg a fesztivál két végpontja között. Az úgynevezett félidő, tehát nagyjából a kedd, szerda, csütörtöki napok közvetlenül a nyitóhétvége után és a záróhétvégét megelőzően eddig viszonylag nyugodt időszaknak számítottak, azonban idén folyamatosan rendkívül magas látogatottsággal futott a Művészetek Völgye. Ez főleg az esti közlekedésben okozott komolyabb fennakadásokat, szegény csigabuszok ugyanis nem mindig bírtak el az emberáradattal.
„Szabadíts meg, Uram, szorongattatásomból” — parafrazeálhattak a Bibliából sóhajtva mindazok, akik a Gryllus testvérek és Sebestyén Márta Tizenöt zsoltár koncertje után busszal szerettek volna Vigántpetendről Kapolcson át Taliándörögdre eljutni. Sajnos ez legalább annyira lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, mintha az egykor volt babiloni birodalmat készültek volna megdönteni puszta kézzel, noha a létszám talán megvolt hozzá, a harci kedv pedig (a skandálásból ítélve) mindenképpen.
Másnap szerencsés megmenekülésünkért, azaz valójában a stopposok iránt könyörületes autósokért hálát adva ellátogattunk a taliándörögdi templomromhoz. Ez az elbűvölő, termékeny, zöld vidék már sok száz évvel a ma itt járó fesztiválozók előtt is kitüntetett figyelmet élvezett, sőt már a rómaiakat megelőző időkben is lakott volt. A település egyik névadója, Dörögdi Miklós az 1300-as években frissen kinevezett egri püspökként finanszírozta annak a rendkívül impozáns gótikus templomnak a megépítését, amelynek romjait szerdán megcsodálhattuk a Taliándörögdön zajló vezetett séták egyikén. Dörögdi, aki a bolognai egyetemen végzett, majd 1316-1319 között az intézmény rektora is volt, olasz kőfaragó mestereket hívott meg a nagy szakértelmet kívánó munkára. A Balaton-felvidéki vörös homokkőből faragott tartóoszlopokat, a felfelé szökő kecses csúcsíveket látva nem nehéz elképzelni, milyen lehetett az épület fénykorában, festett üvegablakaival, értékes kegytárgyaival. A Művészetek Völgyében vajon mindig ott fészkelt volna a művészet? Ezen tűnődünk később a jelenlegi dörögdi katolikus templom plébániáján ülve, pontosan azon a helyen, ahol Latinovits Zoltánnal forgott a Keresztelő című film 1967-ben.
A közeli Klastrom kocsmába betérve pedig a Hasutasok című 2006-os vígjáték e helyütt játszódó jelenetére emlékezhetünk: Hernádi Judit karaktere még egy vendégváró szobrocska formájában is visszaköszön. Kitűnő házias ebéd készül itt, a frissen lefőtt kávét cicoma nélkül öntik fel hideg tejjel egyenesen a hűtőből. Nagyon jól esik. Ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak. A fesztivál idejére kitelepült egységek igyekeznek elénk varázsolni a pesten megszokott újhullámos latte macchiatók világát, mi azonban részünkről sokkal melegebb szívvel ajánljuk a Klastromot.
A Művészetek Völgyében nemcsak múlt és jelen találkozhat, hanem műfajok is szabadon keveredhetnek egymással. Vecsei H. Miklós a csütörtöki Zene+Szó matinén megjegyezte, hogy szerinte napjainkban a színház kezdi elveszíteni azt a valóságformáló erőt, amivel az ókori görögök idejében bírt. A varázst, amit a színházból hiányol, most egyes koncerteken véli újra felfedezni. Talán ezért kirándul ő maga is egyre gyakrabban a színház és a zene közti határmezsgyére, amire jó példa Füst a szemében című Cseh Tamás estje, vagy akár a QJÚB zenekarral közös projektjei. A fesztivál egyik legmegrázóbb élményét pedig minden bizonnyal egy hasonlóan merész műfaji keveredés okozta: a „Lobogsz az ellenfényben — A nincs is Te vagy” címet viselő zenés felolvasószínház az emberi lélek legmélyebb bugyraiba kalauzolta a hallgatóságot.
Az animás Prieger Zsolt zenéjére kibontakozó sajátos, modern misztériumjáték Visky András, Pilinszky János, Simone Weil illetve különböző női szentek szövegeiből állt össze: megindító és egyben roppant provokatív módon kérdőjelezte meg mindazt, amit akár a saját testünkből, akár a minket körülvevő világból valóságnak érzékelünk. Persze a nagy megrázkódtatásoknak is megvan a maguk haszna: abban a kissé katatón állapotban, amelybe Prieger Zsolt és Nagy Katica előadása juttat, valahogy könnyebben elengedjük az előre beosztott napirendet, a szigorúan bekarikázott majd kipipált programtáblázatot. Minek vesződnénk vele? Elvégre egy fesztivál, akárcsak maga az élet, néha pont a céltalan kóborlásról szól.
Céltalanul kóborlunk hát föl-alá a falu egyetlen hosszú utcáján, megcsodáljuk az esti fényfestésben tündöklő dörögdi templomot, aztán hirtelen megtorpanunk az Egyetem Udvarból kiszűrődő boldog muzsika hangjára. Nocsak. Egyrészt vannak még boldog emberek, akiket nem traumatizált a délutáni zenés felolvasószínház, másrészt a programfüzet szerint itt jelenleg pont nem történik semmi. Ennek mindenképpen utána kell járnunk. Beóvakodunk a kivilágított udvarba, majd kimerülten elterülünk egy babzsákon. A színpadon fiatal női trió húzza a talpalávalót, a színpad előtt rettenthetetlen amatőr táncos csapat verbuválódik.
Ami a következő egy órában történik, az jó példa arra, hogy a spontán, hirtelen felindulásból kerekedő koncertek sikerülnek mindig a legjobban. A körtáncot járó közönség ütemes skandálására (Kik-vagytok? Kik-vagytok?) kiderül, hogy a Cinka Triót hallottuk, akik másnap hivatalos, programfüzetben meghirdetett koncertet adnak majd ugyanitt. Csak legyen fele olyan jó, mint ez a suba alatt tartott volt. Elszaladt közben az idő: két ismeretlen eredetű, csillogó szemű 4-5 év körüli gyerek kérdezi, szabad -e leülni a babzsákokra. A zene engedékeny hangulatba ringat, már hogyne szabadna, ünnepélyesen átadjuk a stafétát a fesztiválozók következő generációjának. Az egyre hűvösödő éjszakai levegő faszén- és cigarettafüst illatát ízlelgetve indulunk vissza a szállásra.
„Nincsenek véletlenek, csak találkozások vannak” — mondta egyszer Paul Éluard. Talán az a kis rozsdafarkú család is így gondolta, amelyik belefészkelt szállásadóink postaládájába. A nap nálunk minden reggel úgy indul, hogy óvatosan bekémlelünk a nyíláson, megvannak -e még. Az ajtónyikorgásra a fiókák hangos csipogása felel. Egy fesztivál, amely csodás módon összeköti az embert a természettel, a valóságot a mesével, a hagyományt az újítással. Akárcsak Kő Boldizsár Generációk címet viselő családi kiállítása a dörögdi református templomban. Az egyszerű, kicsike térben különösen jól érvényesülnek a szándékoltan naiv, színes alkotások. Kő Boldizsár már több, mint 50 Meseteret hozott létre Magyarországon és szerte a nagyvilágban, azonban családjával közösen most megmutatták, hogy nemcsak az önfeledt játékot, hanem a csöndes elmélyülést is tudják szolgálni a vidám, festett motívumok.
Szintén egy színes, mesebeli világ elevenedett meg csütörtök délután a kapolcsi Pajta Mozgó színpadán, ahol a Koreai Kulturális Központ jóvoltából hagyományos koreai zenével és tánccal ismerkedhetett a hőségben kissé már elpilledt, de azért hálás közönség. A buchaechum, azaz a légies koreai legyezőtánc egyformán megidézheti a nézők számára a madarak röptét és a tenger hullámzását, vagy éppen a nyíló virágokat. A koreai nép művészete gyakorta merít az ország csodás természeti kincseiből, illetve az ősi hiedelemvilágból: éppen ezért ezek a csoportos táncok a régi dinasztiák idején az udvari szertartásoknak is fontos részei voltak.
Mai rohanó világunkban a fesztivál is egyfajta szertartás, vágyott kiszakadás a szürke hétköznapokból. A Művészetek Völgye nemcsak időtartamánál fogva, hanem csodás helyszíneit, színes programkínálatát tekintve is különösen alkalmas arra, hogy széles korosztálynak nyújtson élményt és feltöltődést a nyár tíz napja alatt. Ugyanakkor lássuk be, mostanra befogadóképességének határáig jutott: noha az érdeklődés óriási, nyilvánvaló, hogy a rendezvény tovább már nem tud nőni, vagy a másik oldalról nézve a kezdeti idők nosztalgikus, családiasan kicsi léptékéhez sem térhet vissza többé. Marad az egyensúlyozás valahol a kettő között: végtelen türelmű buszsofőrökkel, bármikor megértő pszichológussá avanzsáló helyi kézművesekkel és termelőkkel, a patakparton világmegváltó vitákat folytató fiatalokkal, a komfortzónájukból bátran elmozduló művészekkel. Emberekkel, akik mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a legvadabb bulizás, a legkimerítőbb túra vagy a legreménytelenebb buszra várás közben is úgy érezzük: mindig van jó opció, mindig van támogató közösség, mindig van holnap. A Művészetek Völgye számára már biztosan, hiszen máris meghirdették a 2026-os dátumokat: jövőre július 17. és 26. között dübörög majd a fesztivál. Egészen pontosan a harmincötödik. Az emberélet felén, vajon hova érkeznek meg együtt a Völgy és a Völgylakók?… Kíváncsian várjuk.
Írta: Kunyik Kinga
Saját blogja: https://csodapestbuda.blog.hu/
