A C’è ancora domani és a Parthenope után az olasz filmművészet új hulláma a nők életét helyezi a középpontba – zűrzavaros, gyönyörű, ellentmondásos, hajlíthatatlan életüket. Ehhez a növekvő csillagképhez csatlakozik most a Diamanti („Gyémántok”) is, amely ígéretesen csillog, ha időnként kissé el is nehezül saját ragyogásától.
Első pillantásra Ferzan Özpetek alapszituációja szikrázik: egy elismert filmrendező meghívja kedvenc színésznőit – különböző korú, stílusú és temperamentumú nőket – római villájába egy kötetlen kerti ebédre. De ez nem egy szokványos összejövetel. Ami borral és tésztaételekkel kísért csevegéssel indul, hamarosan egy új forgatókönyv hideg olvasásává alakul: egy kosztümös dráma a hetvenes évek Rómájának egyik neves szabászatáról, és azokról a nőkről, akik ott éltek, dolgoztak, szenvedtek – és olykor meggyógyultak.
A rendező azt mondja, új filmjének középpontjába a nőket akarja állítani – mert, szavai szerint, „a nők az én igazi gyémántjaim.” A metafora gyakran ismétlődik. Túl gyakran. És a narratíva rétegei – amelyek váltakoznak a jelenkori olvasópróba és a hetvenes években játszódó szabászházi történet között – sajnos vajmi keveset nyújtanak.
A történet középpontjában Alberta áll, akit Luisa Ranieri játszik szigorú brilianciával – ő továbbra is az egyik legkiválóbb olasz filmszínésznő. Talán emlékszünk rá a Parthenope-ból, ahol Great Cool volt – zseniális – és ha igen, pontosan tudjuk, milyen érzelmi mélységet képes hozni még a legzárkózottabb szereplőkbe is. Itt a szabászatot vezeti csendes erővel, tökéletesen vasalt varratok mögé rejtve lelki sebeit.
Húga, Gabriella (akit Jasmine Trinca nyers, de ugyanolyan lebilincselő alakítással kelt életre) bonyolítja a helyzetet – saját gyásza és érzelmi viharai miatt – és Alberta múltjának kísértetei is újra felszínre kerülnek, amikor egy régi szerelme, Leonardo (Carmine Recano alakításában) évtizedek után újra felbukkan – miután annak idején faképnél hagyta őt egy párizsi vasútállomáson. A múlt, ahogy mondani szokás, nem marad eltemetve. Különösen akkor nem, ha részesedést akar a cégedből. Igen, jól olvasták: Leonardo befektetési cége „érdeklődik” a szabászat társtulajdonlása iránt. Egy mexikói szappanopera cselekményére emlékeztet? Hát, egy kicsit.
Mi működik jól?
A női szereplőgárda káprázatos. Beatrice, a fiatal aktivista, aki intuitív tehetséget fedez fel magában a jelmeztervezéshez – a film egyik legüdébb karaktere: egy művész, aki még nem is tudja, hogy az. Ott van Fausta, aki elhagyott egy bántalmazó férjet, és önmagában találta meg az erőt. Giuseppina, Paulina, Rita, Lucia és még sokan mások hozzák el saját fejezeteiket a ház regényéhez: özvegyek, akik fiatalabb férfiakkal kezdenek, anyák, akik depressziós kamaszfiakkal küzdenek, idős szakácsnők, akik olyan szerelmi csalódásokról mesélnek, amelyek az időben fagyasztották őket. Az Alberta–Gabriella páros azonban adja a legemlékezetesebb jeleneteket – különösen azt az „ölelés” jelenetet, ahol végre felszínre tör a köztük húzódó törődés – fájdalmasan ismerős.
A női tapasztalatok széles spektruma, amelyet a film bemutat, egyaránt a legnagyobb erőssége – és legnagyobb kihívása is. Özpetek annyira szeretné minden nő igazságát megszólaltatni, hogy a film olykor roskadozik jó szándékainak súlya alatt. Néhány jelenet túlcsúszik a melodráma irányába, és bár a zenei aláfestés gyönyörű, túlságosan is rájátszik az érzelmi hangolásra – amikor a csend vagy a természetes háttérhangok hatásosabbak lettek volna.
Mindezek ellenére dicséret illeti a zeneszerzőket: Giuliano Taviani és Carmelo Travia olyan visszatérő motívumot alkottak, amely valóban megmarad a nézőben – még ha kissé túl is van használva. A jelmezek terén a film bőségesen teljesít – elegáns, kifejező és korszakhoz illő ruhák, amelyek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem narratív szerepet is betöltenek. És ez a lényeg, nem igaz? A szabászat nem pusztán helyszín. A film lelke, főszereplője kellene legyen.
Most jöjjön néhány apróbb kifogás.
A film operatőre, Gian Filippo Corticelli időnként gyönyörű, finom pillanatokat rögzít – máskor viszont, például a nyitó kerti jelenetben, a kameramozgások furcsán súlytalannak és véletlenszerűnek tűnnek. Mintha egy drón repkedne automata üzemmódban az üvegajtók körül – mintha inkább lenyűgözni akarna, mint megfigyelni. Néhány fix beállítás vagy földhözragadtabb kameraállás talán jobban szolgálta volna a történetet. Végül is bensőséges érzelmekről van szó, egy elegáns hetvenes évekbeli környezetben – nem akciójelenetekről.
Van egy furcsa mellékszál is: egy fiatal, félig török, félig olasz kisfiút anyja csempészik be a szabászatba – mert nem tudja megfizetni a dadát. Egy pillanatra úgy tűnik, Özpetek saját magát írja bele a történetbe – de hamar kiderül, hogy a gyerek inkább szimbólum, mint önéletrajzi utalás. Mégis, a hetvenes évek szabászműhelyeiben töltött saját élményeire való utalás kétségtelenül hiteles réteget ad a filmhez.
Akkor hát érdemes megnézni a Gyémántok című filmet?
Ha romantikus, sodró, néha szappanoperás, de mindig szívből jövő tisztelgésre vágysz a nők, az emlékezet és a jelmezkészítés művészete előtt – igen. Ha érdekel a filmkészítés kulisszák mögötti világa, és emlékeztetni szeretnél magad arra, mire képesek a jelmeztervezők – akkor még inkább. Nem tökéletes film, de hibái megbocsáthatók. Mert a szíve a helyén van.
Ha Olaszországban jársz, a Gyémántok már elérhető a Sky műsorán; máskülönben megtalálható a Prime Video kínálatában – vagy elcsíphető mozikban, amíg még vetítik.
