Hogyan számoljunk be horror-eseményekről abban a pillanatban, amikor történnek? És mi lesz azzal az újságíróval, aki továbbra is forgat, még ha a történet tragikus fordulatot vesz?
A Szeptember 5. lenyűgöző, alázatosan elbeszélt, zaklatóan őszinte film a müncheni 1972-es terrortámadásról, amikor tizenegy izraeli sportoló, edző és öt palesztin túszejtő halt meg az olimpiai játékokon. Ahelyett, hogy jól ismert, dramatizált és utólagos epizódokra építene (köhint: München), a film egy váratlan, mégis rendkívül hatásos nézőpontra koncentrál: az ABC News stábjára, amely az eseményeket közvetítette.
Ez egy intelligens, rétegzett megközelítés. Ahelyett, hogy a terroristákra vagy az áldozatokra fókuszálna, a film azt mutatja meg, hogyan hatott aznap reggel az első fegyverroppanás 4:10-kor, és hogyan vezetett a végzetes kimenetelhez a Fürstenfeldbrück katonai repülőtéren. Nem csak a terrorizmusról szól, hanem a médiáról, etikáról, ambíciókról és a tragédia műsorként való eladásának árával számoló hírcsatorna elkötelezettségéről.
Az egyik legmegdöbbentőbb eredmény, hogy az archív felvételek zökkenőmentesen illeszkednek a filmbe. Köszönet a Disney utolsó pillanatban adott engedélyének – így az 1972-es közvetítés eredeti képsorai elevenednek meg. A hírszoba, a riporterpult, és még az izraeli vívóedzővel készült interjú is hipervalódi, olyan, mintha magunk is visszazuhannánk az akkor történt idő valóságába. Néha elvész a határ az újrajátszás és a történelem között.
A történelmi súlyt jól felépített szereplők testesítik meg. Peter Sarsgaard játssza Roone-t, az amerikai ügyvezető producert, aki az érzelmi hatásra hajt – a semlegesség helyett, és persze azért, hogy legyőzze a konkurenseket. Ő az, aki a holokausztról készült képeket is levetítené, ha kell a nézettségért. Ellentéte Ben Chaplin figurája, Marv, egy zsidó–amerikai producer, aki kétségeket fogalmaz meg: Egy holokauszt-túlélő generáció emlékeit hordozza, és rámutat arra a morális kérdésre: meddig lehet elmenni a tragédia közvetítésében?
A film ezek körül a dilemmák körül forgó feszültséggel teli jelenetek sorozata. A stáb nem tudhatja, mi következik, de azt tudja, hogy a túsztárgyaló erkélyére irányul a kamerájuk. Megmutassák élő adásban? Mi van, ha valaki meghal kamera előtt? Eleinte csak rögzíteni akarnak, a kérdések később jönnek – de azok nagy súllyal érkeznek: Mit csinálunk? Miért nézzük tovább? És kinek szól ez az egész? Mi, a tévéképernyők kényelméből nézzük, ők pedig élnek – miért tesszük ezt?
E kérdések mentén bontakozik ki egy karaktergazdag történet. A francia-algériai technikus, Jacques (Zinedine Soualem), aki nem találja a megfelelő kábelt, egy hűvös német stábtagtól kap hideget-meleget. Mellette a fiatal tolmács, Leonie Benesch alakítja a film érzelmi központját: ő az, aki országa és az egyre növekvő katasztrófa között egyensúlyoz. Ő lesz a hidat képező kommunikátor nemzetek, ambíciók és múlt generációk között.
Nem szabad elfelejtenünk: ezek a játékok Németország poszt-második világháborús önreklámjai voltak – de a máz gyorsan repedezni kezdett. A film nem hallgat a német rendőrség tevékenységének kudarcairól: az izraeli katonai segítség megtagadása, álruhás titkos akció, ugyanakkor a botrányos, karhatalom nélküli túszmentés szimbolikus kontrasztja.
A Szeptember 5. jelentős része egyetlen hírszobába zárva játszódik, Markus Förderer (I Origins) fényképezésében látható, ahol a hideg, szolid, elegáns árnyalataival megrajzolt tér korlátai előnyt jelentenek. A részletesen kidolgozott 1970-es évekbeli díszletek tapintható súlyt adnak a narrációnak, hiteles környezetté kovácsolva a drámát.
A film nem vádaskodik, nem politizál hangosan, éppen ezért meglepően politikus marad. A feszültség abból adódik, hogy a stáb időben kell, hogy döntsön – muszáj keresniük új technikákat, hogy haladjon a tudósítás. A fiatal műsorrendező (John Magaro) először szervez műsort, és felállít egy hatalmas teleobjektíves kamerát a közeli dombon, hogy a túsztársalgót filmezze. Egy másik stábtag hamis újságírói belépővel rejtőzködik a Sportfaluban. Peter, egy harmadik kolléga véletlenül bennragad a lezárt zónában, túszszemtanúvá válik. Amikor a rendőrség evakuálni kezd, az egész hírszoba egyszerre üvölti a telefonba: „Rejtsd el magad!” – nem futásra buzdítva, hanem hogy valamilyen információ érkezzen.
A végén nincs könnyű megoldás – ahogy az a valóságban sem volt. A film csak közli a kegyetlen tényeket: 900 millió ember nézte a túszdrámát élőben – ez az első valós idejű közvetített terrortámadás volt. A számok nem munkaszámok, hanem vádló kijelentések: néztünk. Most is nézünk. Tanultunk? Vagy csak tovább faljuk az élményt?
A Szeptember 5. nem válaszol erre – bölcsen. Csupán letesz elénk egy történetet – precíz, feszes, hideg lelki nyugalomban. A forgatókönyv kompakt, átgondolt, mindig újabb morális fordulattal erősít. Ez a film – Oscar‑jelöléséhez méltón – nem dramatizál fölöslegesen. Nincsenek lassított hősmozdulatok. Nincs emelkedett zene. Csak a csendes borzalom, hogy szakemberek végzik a dolgukat egy rémálom közepén.
Ez nem pusztán egy történelmi film. Bármelyikünk számára érdekes lehet, aki valaha kamerát tartott a kezében – vagy valaha átélte, amit rajta keresztül bemutattak. Akkor is, ha csak néző vagy. Felteszi a kérdéseket – mit jelent dokumentálni a tragédiát? Van-e erkölcsi határa a történetmesélésnek?
Végül: A Szeptember 5. nem annyira a mészárlásról szól, mint arról, hogy hogyan látjuk a tragédiát – és ki formálja a látás eszközét. A térség nem múló tragédiája máig beárnyékolja a filmet – ahogy ennek a gondosan kidolgozott műnek a bemutatását is.
Most elérhető az Apple TV‑n és a Prime Video‑n. (A cikk angol verziója itt olvasható)
