Hajába belekap a szél, szinte érezzük a hűvös légáramlást, lábának izmaiban pedig a hosszú út utáni fáradtságát. Érezni a táj szépségét és testtartásának sokatmondó üzenetét. Caspar David Friedrich híres festményén, ahogy ott áll a vándor a ködtenger felett, mintha lenne benne némi hetykeség. Van alázat is, magabiztosság, és kíváncsiság, a messzire tekintés, a sorsba belenézés, hallgatás, a vándorlás, és sok minden más.
Nem szabad itt megállni – gondoltam erre, amikor megismertem ezt a képet, a vándorlásnak és a szemlélődésnek ezt a hegycsúcson rögzített eleven kifejeződését. Tovább kell ám haladni és Caspar David Friedrich többi festményét is meg kell ismerni. Így tettem.
Amatőr műkedvelőként fedeztem fel a híres német alkotó munkásságát, amitől aztán leesett az állam. Megdöbbentem, mert egy olyan közösséggel találkoztam a képein, aminek mindig is a tagja voltam. Ott álltak a képen ők, a szemlélődők örök alakjai. A barátaim, a társaim, az alakok, akik tekintetüket a messzeségbe vetik. Összeszedtem ez ügyben a festő pár képét, hogy pontosan értse az olvasó mire is gondolok:
Caspar David Friedrich alakjai élhetnének bármelyik korban. Csendesen belenéznek a távolba, kérdőn, és csak várnak. A hétköznapokból kicsit kiszakadnak, megállnak, figyelnek, hallgatják a messzeséget és várnak. Talán ők maguk sem tudják, hogy mire. Talán nagyon is tudják, és konkrét kérdésként meg is fogalmazzák. Aztán ülnek, várnak, figyelnek.
Hermann Hesse Sziddhártája amikor bement a városba, akkor elmondta, hogy az ő legfőbb képessége: tud várni. Shiva Istenség bikája, Nandi az örök várakozás szimbóluma. Elvárások nélkül és éberen ül, kitartóan vár Shivára. Ha kell, örökké. Márai Sándor is azt írta egyszer, hogy az angyal és a szent türelmével kell tudni megvárni azt, hogy a dolgok megérkezzenek hozzánk. Azt írta, hogy egész lényünkkel és sorsunkkal, nagy erővel és figyelmesen kell tudni várni.
Caspar David Friedrich alakjai élhetnének bárhol. Beleillenek a tájba, hiszen mindenhol ott vannak ők, az örök szemlélődők. Akár egyhelyben állnak, akár dolgoznak, akár vándorolnak. Ők azok, akik tekintetüket és a kérdéseiket a messzeségbe vetik, várnak, hosszan, ha kell egy életen át. Úgy érzem társaim ők a városban, erdőben, tenger partján, vagy a hegytetőn.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
