Már a spleen sem a régi
Ezt az ismeretlen limonádét, amelynek unalma és erőltetettsége sokáig kísért, csak tétovázva illethetjük ezzel a szép és súlyos névvel: a „Jó reggelt, búbánat!” legújabb filmes adaptációja.
Françoise Sagan első regénye 1954-ben jelent meg, valódi szenzációként, hiszen a szerző mindössze 18 éves volt. Ez erős indulás volt, amelyet később sem tudott felülmúlni, bár megbízható és termékeny íróvá érett.
A kalkuttai születésű kanadai rendezőnek, Durga Chew-Bose-nak ez az első filmje – a nemrég nálunk is bemutatott „Jó reggelt, búbánat!” –, ám valószínűtlen, hogy akkora visszhangot kelt majd, mint Sagan regénye az 1950-es években. A film, amely alaposan tompítja az eredeti történet nyugtalanító élét, még akár könnyed nyári szódás buboréknak is működhetne – csakhogy túl hosszúra és vontatottra sikerült. Így végül se nem kellemes kikapcsolódás, se nem rafinált pofon.
Márpedig Sagan bravúrja éppen abban rejlett, hogy műve mindkettő tudott lenni egyszerre: szégyentelen és perzselő, egyszersmind precíz a nagypolgári élet visszásságainak ábrázolásában. Ráadásul egy megfoghatatlan, a felszín alatt kavargó szorongás is átjárja: a regényt sosem tudjuk teljesen megfejteni – talán ezért is térünk vissza hozzá újra és újra.
Ezzel szemben a filmben a türelmes néző (értsd: aki nem áll fel idő előtt) jutalma mindössze egy kissé homályos, szép képekben elbeszélt történet arról, mennyire sokfélék tudunk lenni mi, nők, és milyen nehezen találjuk meg az utunkat. Ezek a kaleidoszkópszerű képek azonban gyorsan eltűnnek – akár a homokba rajzolt jelek a hullámok alatt.
Amiben Chew-Bose egyértelműen erős, az a vizuális mesélés: képei bonbonként hatnak, dekoratívak, mint egy Matisse-festmény. Remekül ragadja meg például azt a folyamatot, ahogyan Cécile, a kamasz főhős, az ételeken keresztül fedezi fel önmagát és a világot. A harapott vérnarancs savanyúsága, a roppanós pirítós, az olvadó vaj mind-mind intuitív módon megragadható platóni ideaként jelenik meg – mintha most ébrednének fel Cécile érzékszervei. Ami bizonyos szempontból igaz is: a szerelem terén valóban kezdő, a frissen felfedezett testiség pedig az egyik legfőbb hajtóerő a cselekmény tragikus irányba fordulásában.
A rendező képeivel egész hátteret rajzol a karakterek mögé. Cécile-t gyakran a végtelen tenger és horizont előtt látjuk – hiszen a történet kezdetén még tiszta lappal indul. Ezt jelzi az ajándékba kapott bábgubó-szerű fehér báli ruha is. A bohém Elsa keleties, Bertuchi-festményeket idéző háttérben jelenik meg, hangsúlyozva egzotikus szépségét és belső szabadságát. Anne-nél a rend, a struktúra, a finom színek dominálnak – virágcsokrok, csipketerítők, mozdulatai mind azt jelzik: ő nem kíván önfeledten belebukfencezni az életbe. Rendet akar. Ha jungi pszichológiával közelítünk, Raymond a lomha anyag, az érzéki férfierő, Elsa az intuíció, Anne az intellektus, Cécile pedig a pillanat embere. Ez a négyféle létforma akár kiegészíthetné egymást – de most tragédiába torkollik a találkozás.
A tragédiának azonban Chew-Bose alaposan tompítja az élét. Egy SMS-sel elhárítja a teljes felelősséget Cécile-ről, és Elsa karakterét is átrajzolja: a butácska luxusprostituált helyett autonóm művészt látunk. Ezúttal Elsa nem csupán eszköz Cécile kezében – képes önálló döntéseket hozni. A film végén Cécile ráadásul külsőleg és belsőleg is idomul „áldozatához”: Raymonddal felelősségteljes új életet kezd, még egy kutyát is befogadnak ennek jeléül.
Ezekről a fordulatokról Sagan regényében szó sincs – és bár önmagukban működhetnének, a vásznon mégsem kelnek igazán életre. A karakterek közti dinamika elveszik, a dialógusok erőltetettek, a valódi konfliktusok pedig elmaradnak. Nincs pofon, nincs szobafogság, nincs tanmese az abortuszról – és nincs előrevetítése annak sem, milyen sekélyes élet vár rájuk Anne eltaszítása után. Csak valami langymeleg moralizálás marad arról, hogy az élet nem lehet egy végtelen tengerparti semmittevés (értsd: nem lehet luxusprostituáltakkal és szőke fiúkkal heverészni örökké).
Sagan regénye szerint a gyermekkori ártatlanság végleg elveszik a felnőtté válással. A film zárása ugyan engedne egy hasonló értelmezést, ám a bezárkózás és begubózás inkább egy későbbi újjászületés ígéretét hordozza: „majd kijön, ha készen áll rá” – mondják Cécile-ről. Talán túlságosan is pozitív befejezés mindez az előzmények tükrében.
Ami biztos: nem a színészeken múlik, hogy nem működik. Lily McInerny friss és üde jelenség – ahogy mondani szokás, még sokat hallunk róla. Chloë Sevigny rezdülései finoman jelzik Anne érzelmi állapotait. Nailia Harzoune elbűvölően laza, Claes Bang karakteréből pedig egyszerre árad a sárm és a gyermeki bizonytalanság. Aliocha Schneider inkább csak szép látvány – de ez a történetben pont elég.
A nyári hangulat, a látványos képek, a jól megválasztott zene és a kiváló színészek ellenére valami mégis hiányzik. Marad egy furcsa csalódottság – és egy sor, amit érdemes felidézni Sagan regényéből:
„Ezt az ismeretlen érzelmet, melynek unalma és szelídsége állandóan kísért, tétovázom e szép és súlyos névvel illetni: bánat.”
Írta: Kunyik Kinga
Saját blogja: https://csodapestbuda.blog.hu/
