Majoros Nóra pont egyenlő arányban sugároz magából elbűvölő kedvességet és roppant határozottságot. Biztonsági játék helyett bátran feszegeti a műfaji határokat, szívesen írja át a jól bevált közhelyeket. Remek példa erre frissen megjelent könyve, a Boszorkány a lovardában.
Mesélj egy kicsit arról, honnan jött ez a lovas téma, mi volt a közvetlen előzménye?
Néhány éve elkezdtem lovagolni. Tulajdonképpen a fiamat vittem el lovagolni, de annyira megtetszett, hogy én is elkezdtem, aztán úgy alakult, hogy ő abbahagyta, én viszont folytattam. Ráadásul nem egy hagyományos lovardában lovagoltam, hanem egy ahhoz hasonló helyen, mint amit a könyvben leírok.
Akkor hát innen a személyes kötődés.
A másik dolog, hogy elég népszerű zsáner a csajos-lovas. Amikor a Móra Kiadó megkeresett, hogy írjak a BFF (Best Friends Forever) sorozatukba egy könyvet, akkor rögtön szóba került a csajos-lovas téma. Magát a zsánert nem szeretem: alighogy elkezdem az ilyen témájú könyveket olvasni, mérhetetlenül felbosszantanak.
Csak nem a makulátlanul szép és mesésen gazdag főszereplők miatt?
Attól, hogy a főszereplő szép és gazdag, még lehet a történet jó. Engem inkább az bosszant benne, hogy olyan egyszerűnek mutatják be az egészet. Csak odalépek a lóhoz, rögtön van egy szikra, mint egy első szerelem, és onnantól kezdve minden magától működik. Felül az ember a lóra, és azonnal tud vágtázni, teljesen függetlenül attól, hogy milyen a fizikai felkészültsége vagy az előképzettsége. Ha beleszeretek egy lóba, akkor azonnal megy minden, mint a karikacsapás. No, ez tévhit. Elég veszélyes tévhit.
A rózsaszín mesék nem szólnak a feltört fenékről és az izomlázról.
Nem nagyon. No, meg a lovak is ilyen misztifikált lények ezekben a könyvekben. A lovardában ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam, és úgy éreztem, hogy a valóság sokkal szebb, mint az a közhely, ami a zsánerre jellemző. Persze az is látszik, hogy a csajos-lovas könyvek jól fogynak, nagy igény van rájuk olvasói részről. Még az is lehet, hogy ilyen szent témákat lebontani nem annyira kifizetődő, majd meglátjuk. Mindenesetre szerettem volna a lovas élet valóságát bemutatni: ahogy a főhősömet az idealizált lovak világából a trágyaszagú lovardába vezetem, úgy szerettem volna az egész témakört kitágítani.
Te is átmentél azokon a fázisokon, mint a főhősöd, Irén?
Nem egészen, hiszen én 40 éves korom felett kezdtem el lovagolni, és amúgy sem gondoltam, hogy a lovak szent, égi lények lennének. Tehát az idealizálás részemről nem volt meg. Inkább félős vagyok, így nem pont ugyanazon mentem keresztül, mint Irén, de az biztos, hogy én is hosszú utat jártam be, mire megmaradtam a ló hátán.
A lovakkal jó kapcsolatot ápolsz, de vajon íróként milyen kapcsolatod van a nyelvvel? Megfigyeltem, hogy egészen sajátos nyelvezetet használsz a regényeidben.
Ez a nyelv az alkotóközegem. Nálam elég sokáig tartott, mire megtaláltam, hogy számomra mi a legmegfelelőbb eszköz az alkotásra. Sokáig inkább rajzoltam, de aztán rájöttem, hogy a nyelv jobb eszköz, azzal jobban ki tudom fejezni magam. Talán nem is a nyelven van a hangsúly igazából, hanem a gondolkodásmódon: hogyan figyelem meg a világot, hogyan szűröm le abból a történetet, majd azt hogyan adom tovább. Ilyenkor esetleg kiderül, hogy tényleg másképp jár az agyam, de számomra ez a természetes, és nem tűnik fel munka közben. Az a könyv, amiben valóban tudatosan játszottam a nyelvvel, és azzal hogy többféle hangon tudok megszólalni, a Móránál jelent meg 2018-ban. Ez a Pityke és Prém című fantasyregény, amelyben négy különböző népcsoport szerepel. Mind a négynek teljesen más a nyelvhasználata: van egy törzsi nép, rombolt grammatikájú nyelvvel, vannak nagyon tisztán beszélő emberek, akik demokráciában élnek, egy uralkodó osztály, akiket rokokó királyi pompa vesz körül, ők nagyon körülményesen, cicomás szavakkal beszélnek. Végül pedig vannak a szolgálók, akik kicsit régies, de egyszerű szavakat használnak.
Hogyan működik ez a bizonyos eszköz abban az esetben, ha korlátok között alkotsz? Gondolok itt az Apukám sátrat épít című könyvre, ahol a szöveg helyzete talán egy kicsit sajátos.
Az Apukám sátrat épít esetében is előbb volt a szöveg, és azután lett a kép. A mese keletkezése nagyon érdekes: évek óta tagja vagyok az Író Cimborák alkotóműhelynek, ott volt egy nemzetközi projekt kazah-magyar írók együttműködésében. Úgy kezdődött, hogy összegyűjtöttünk 500 olyan szót, amely mind a kazah, mind a magyar gyerek- és ifjúsági irodalomban vagy mondavilágban fontos. Ezek lehettek kortárs szavak, mint például a „fagyi”, és lehettek olyan tényleg népmesei szavak, mint mondjuk a „táltos”. Ezt követően a projektben részt vevő alkotók választhattak három szót, majd a három szó köré született egy írásmű. Én az apa, sátor, szél szavakat választottam. A szövegeket utána illusztráltuk illetve lefordítottuk a másik nyelvére. Ennek a projektnek a szövege volt az Apukám sátrat épít első verziója. Innen vette át a Csimota Kiadó, majd ők alakították a mesét papírszínházzá. A papírszínház úgy működik, hogy a mese hangzó szövegként van jelen, és nem látszik együtt a képpel. Ilyen szempontból sajátos a kép-szöveg viszony, hiszen nagyon ritka az, amikor egy könyvben úgy jelenik meg a kép, hogy egyáltalán nem látszik egyszerre a szöveggel.
Magányosan szeretsz alkotni, vagy inkább csapatban?
Szeretnék olyan író lenni, aki a kertjében ücsörög egy bögrével, ölében a macska, és hallgatja a madárcsicsergést miközben elmélyülten regényt ír. Az élet azonban más. Ma nem rentábilis foglalkozás írónak lenni, tehát van egy polgári foglalkozásom, ami megköveteli, hogy emberek között legyek. Ha az ember dolgozik, családja van, és emellett megpróbál időt szakítani az írásra, akkor az tényleg a szó szoros értelmében szakítás. Én például utazás közben írok. Nem elvonulva, nem magányban, hanem felülök a buszra meg a villamosra a tabletemmel, és a tömegközlekedésen írok. Olyannyira, hogy A boszorkány a lovardábant például az első betűtől az utolsóig tömegközlekedésen írtam. Itt már sajnos bukott az idilli kép a bögrével meg a macskával. Más oldalról nézve az is igaz, hogy nagyon szeretem a csapatmunkát, hiszen abból lehet a legtöbbet tanulni: egymás szövegeit megismerve, egymást inspirálva, akár szerkesztve, vagy egymás szövegeire válaszolva. A fejlődés szempontjából mindenképpen fontos a közösség és a műhelymunka.
A regényedben az osztályt nagy kihívás elé állítja a közös munka. Szerinted tudnak még a mai gyerekek közösségként működni?
Nagyon sok gyerekkel találkozom, rendszeresen járok író-olvasó találkozókra iskolákba, könyvtárakba. Ilyenkor ki szoktunk találni közösen egy történetet. Azokkal az osztályokkal igazán jó dolgozni, ahol egymás ötletét meghallgatják, és utána azt továbbfűzik. Ahol nem okoz senkinek problémát, hogy „ezt nem én találtam ki”, hanem mindenki hagyja, hogy a másik ötlete és gondolata befolyásolja, így egymásra építve tényleg tudnak egy közös történetet alkotni. Vannak olyan osztályok, ahol látszik, hogy a gyerekek gyakran dolgoznak együtt: teljesen összehangoltan működnek, figyelnek egymásra. De találkoztam olyan osztállyal is, ahová nagyon jól tanuló gyerekek jártak, és olyan erős volt bennük a tudat, hogy ők egyenként tehetségesek, hogy képtelenek voltak csapatban dolgozni. Az volt a feladatuk, hogy ketten-hárman alkossanak meg együtt egy bolygót. Találják ki, hogy milyen a hőmérséklet rajta, van-e gyűrűje, holdja, élővilága. Hiába voltak a csapatok, mindenki egyénileg talált ki egy bolygót. Az a tapasztalatom, hogy ahol a gyerekek hajlandóak együttműködni, ott sokkal jobb történetek születnek, mert az ötletek összeadódnak. Ahol pedig nem működnek együtt, ott persze mindig kiütközik az, ha valaki kiemelkedően tehetséges, de olyankor születik egyetlen jó történet, és közben van másik húsz, esetleg passzív gyerek. Máshol meg találunk húsz együttműködő gyereket, és csak úgy hemzsegnek a jó történetek. Egyszóval igen, ez a probléma létezik, de lássuk be, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek között is gyakran az egó győz a közös munka fölött.
Mennyire vagy töprengő alkat? Gyorsan jutsz el az ötlettől a megvalósításig?
Szerencsés természetem van: én általában megvalósító ember vagyok a munkahelyemen és a hétköznapi életben is. Az a trükk, hogy olyan célokat szoktam kitűzni magam elé, amelyek nem megugorhatatlanok. A lehetetlen célok nem mozgatnak meg. Amikor kezdő író voltam, én is küszködtem azzal, hogy időnként nem volt ihletem, nem tudtam írni. Akkor úgy éreztem, hogy az ötletet, és az egész írói létet el fogom veszíteni, és kétségbe estem. Az ember ilyenkor mindenféle segédeszközt használ: iszik egy pohár bort, megnéz egy filmet, zenét hallgat, és görcsösen ragaszkodik a szöveg folytatásához. Aztán rájöttem, hogy részben ez is fegyelem meg akarat kérdése. Ha egy téma érdekel, utánanézek, és nagyjából tudom, hogy hány karaktert várnak tőlem, akkor nincs más, mint le kell ülni és meg kell csinálni. Persze lehet, hogy a metrón ülve minden nap csak tíz sort fogok írni, de ha minden nap ír az ember tíz sort, akkor előbb-utóbb a végére ér.
Mennyire volt kézenfekvő számodra, hogy gyerek -és ifjúsági irodalmat írj?
Bármi is ér, azt automatikusan történetté konvertálom, és ezek a történetek általában mesés történetek. Így működik az agyam, meséket teremt. Ez a kényelmes. Néha ebből próbálok kilépni, és pont a műhelymunka kapcsán előfordul, hogy időnként kicsúszik egy-egy vers vagy felnőtteknek szóló novella. De ez ritka. Amikor az ember kitalál egy történetet, nem az jár a fejében, hogy hány éveseknek fog szólni. Írás közben, nem az olvasó jár a fejemben, hanem a történet. Azt viszont meg kellett tanulnom, hogy milyen korosztálynál milyen terjedelmű, milyen nyelvi szintű szövegek működnek. Sokáig nem tudtam például óvodásoknak vagy kisiskolásoknak írni, mert nagyon bonyolultan használom a nyelvet. De szerencsére ez tanulható.
A Boszorkány a lovardában több olyan témát is felvet, amivel egy gyerek nehezen szembesül. Ilyen a szülők válása, vagy az iskolai zaklatás. Tudatosan próbálsz ezekre rávilágítani?
Rávilágítani semmire nem szeretnék, ez távol áll tőlem. Inkább felfedezek dolgokat. Ha az ember nyitott szemmel jár a világban, és valamire rácsodálkozik, az olyan erős élmény, amit íróként meg lehet fogni. Például a lovakkal való kapcsolat számomra ilyen elementáris élmény volt. Megtapasztaltam, hogy a hétköznapi félelmeim és problémáim mennyire befolyásolják azt, hogyan megyek oda a lovardába, és milyen lesz a lóval a kapcsolatom. Minden könyvnél adottak a saját élményeim, anélkül nem megy. A fantázia is segít, mert engem például nem zaklattak gyerekkoromban az iskolában, egy ilyen szituációt vagy elképzelek, vagy mások élményeiből merítek. Általában nem listázom előre, hogy pontosan milyen problémákról akarok írni: kitalálom, kik a szereplőim, és nagyjából azt is, hogy mi fog velük történni. Majd elkezdenek élni, és alakítják a saját sorsukat.
A mai szülők nagyon megválogatják, mit adnak a gyerek kezébe, és sokszor mintha tartanának egy kicsit az irodalomtól, vagy attól a komplex világképtől, amivel a gyerek egy könyvben szembesülhet.
A gyerekek nem lebutított világban élnek, és nem nagyon tudjuk őket burokban tartani. Amint egy gyerek kilép az utcára, máris ömlik vele szemben az információ. Az iskolában is találkozik többféle gyerekkel, tanárral, találkozik betegségekkel, találkozik a családban olyannal, aki magányos farkas, vagy éppen kudarcot vallott az életben. Persze máshogy éli meg ugyanazokat a konfliktusokat egy gyerek és egy felnőtt: például a gyerek számára akár nevetséges is lehet egy felnőtt a saját problémáival, mint ahogy a könyvben Iri számára is komikussá válik a nyaralás alatt állandóan sírva fakadó apa. Ám a veszteséget ugyanúgy átérzik, csak még nincs tapasztalatuk abban, hogyan dolgozzák fel. Ha belegondolunk, a népmesék sem butítják le a dolgokat, maximum az esszenciáját adják érzéseknek és történéseknek.
Lehet egyfajta túlféltés a szülőkben ezzel kapcsolatban?
Nem biztos, hogy ez olyan egyszerű kérdés. Volt olyan élményem, hogy népmeséket olvastam fel hangosan, és közben egy gyerek elszaladt. A mese úgy kezdődött, hogy meghalt az apuka, aztán az anyuka, és árván maradt a főhős. Ez sokk volt annak a gyereknek, aki hallgatta. Nagyon elszégyelltem magam. Olyannal is találkoztam már olvasói értékelésében, hogy „miért kell ijesztgetni a gyerekeket, nem elég félelmetes a világ?” Igazság szerint ezt is meg tudom érteni. Van olyan gyerek, aki jobban be tudja fogadni a drámát, sőt a saját drámái feldolgozásához igényli is. Közben van olyan, aki a mesebeli konfliktustól megretten. Gyerekfüggő, szövegfüggő és szülőfüggő, hogy mi az, amit egy gyerek be tud fogadni. Ezért fontos például a könyvek hátulján az életkori behatárolás, mert ezzel a kiadók fontos támpontot adnak a szülőknek.
Nem bántódsz meg az ilyen kritikákon?
Fontos az, hogy a szülők kritikusan álljanak hozzá a dolgokhoz. Inkább mondja azt a szülő, hogy „ez a hülye író ne ijesztgessen”, mint hogy olyan gyerek kezébe kerüljön a könyvem, akit traumatizálok vele. Se nem tudok, se nem akarok minden típusú gyereknek megfelelni. El tudom mesélni a világnak egy szeletét, és ezzel lehet, hogy ki tudok nyitni valakinek egy ablakot, és lehet, hogy nem.
A Boszorkány a lovardában már nem az első Móra Kiadónál megjelent könyed. Hogyan indult ez a szoros együttműködés?
A Móra Kiadó volt az első kiadóm. Tájépítész mérnökként dolgoztam, és semmi közöm nem volt előtte az irodalomhoz, mint szakmához. Mindig érdekelt persze, ráadásul mióta az eszemet tudom, történeteket találok ki, de sohasem terelődtem humán irányba. Azt sem tudtam, mivel jár egy könyv megjelenése, csak írtam és írtam a történeteket, amiket aztán összefűztem és illusztráltam. Egyszer egy ismerős, akivel együtt szerveztünk színjátszó tábort gyerekeknek, elolvasta egy mesémet, és azt mondta, hogy „te, ez jó”. Javasolta, hogy menjek el egy kiadóhoz, nekem azonban fogalmam sem volt arról, hogyan működnek ezek a dolgok. Elkezdtem tehát portfóliókat gyártani, ahogy az építészektől tanultam: volt benne egy csomó rajz, fotó, szövegrészlet, mintha egy összefűzött prezentáció lenne. Nagyon csinos volt. Odaadtam egy csomó kiadónak, és azt hittem, majd bombázni fognak ajánlatokkal. Ehhez képest egyetlenegy helyről kaptam választ: a Móra Kiadó szerkesztője azt írta, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni, mert egyetlen kész szöveg sincs benne, és máskor legyek szíves a teljes sztorikat elküldeni. Máig őrzöm ezt a levelet, mert ráébresztett, hogy ez ennek a közegnek a szabályait meg kell tanulni.
Utána ment minden, mint a karikacsapás? Ahogy a csajos-lovas könyvekben?
Az Aranyvackor pályázatokon kezdtem el megismerni, kik ennek a szakmának a szereplői: ki az író, ki az illusztrátor, ki a kiadó. Egy pályázat értékelésekor elhangzottak ötletek és témák, hogy mi hiányzik a mai gyerekirodalomból. Elhangzott az a szó is, hogy mozaikcsalád. Akkor arra gondoltam, ki, ha én nem, ugyanis nekem elég rafinált mozaikcsaládom van. Megírtam egy ilyen témájú szöveget, majd eljuttattam a Mórának. Nagyon hamar visszahívtak, hogy legyen belőle könyv. Ez volt a 3×1 család, aminek a bővített, új kiadása idén fog megjelenni. Ettől kezdve folyamatosan dolgozom a Mórával: olyan ez, mint egy hosszú távú párkapcsolat. Vannak olyan munkák, amelyeket pár hónap alatt megcsinálunk, de olyan előfordul, hogy szenvedélyes vitáink vannak, és nehezen jutunk egyről a kettőre. Eseménydús és gazdag ez a kapcsolat, de nagyon gyümölcsöző. Hálás vagyok azért a plusz alkotó munkáért, amit a könyveimhez a kiadó hozzátesz: ott van az illusztrátor, a borítótervező, a szerkesztő. Jó a Móra csapattal dolgozni.
Ha sikerül időt szakítanod az olvasásra, milyen könyvekre esik a választásod?
Szörnyű olvasó vagyok. Annyiféle dologgal foglalkozom egész nap, hogy nehezen koncentrálok a szövegre. Mivel az Író Cimboráknál jelenleg sokat szerkesztek, így ritkán fordul elő, hogy egy szöveg kikapcsol és pihentet. Ettől függetlenül nagyon szeretem a kortársaimat. Ha valakitől megjelenik valami, akkor azt elolvasom. A legutóbbi, amit nagyon szerettem, az Szabó Imola Julianna Szimóna és Zsabka című mesekönyve volt, aminek végigélhettem a keletkezését. Ha bűnös örömről van szó, akkor pedig szeretem a krimit. Ha valami kikapcsol, az az Agatha Christie jellegű „találjátok ki, hogy ki a gyilkos” könyv, amit nagyon könnyen egy délután a strandon be lehet falni. Mészöly Ági krimijeit például imádom. Ez a gyengém.
Milyen érzés szakmai szemmel ránézni most induló kollégáid könyveire? Adsz nekik ilyenkor tanácsot?
Az Író Cimborák 2012-ben indult, nagyjából akkor, amikor az első könyvem megjelent, és azóta a tagja vagyok. Azt hiszem, ha nem lettem volna akkor ,„író cimbora”, ma nem lennék író. Amikor éppen nincs megjelenés, nincs elfogadott kézirat, akkor az írói létet az alkotóműhely tudja életben tartani az emberben. Most pedig jönnek a fiatalok, a kezdők, akik ugyanúgy esnek be ebbe a közegbe, ahogy én annak idején. Most én tudom megfogni a kezüket és bevezetni őket. Szép lassan a lelkes kezdőből lelkes szervezővé, majd lelkes szerkesztővé váltam. Ez pedig így van rendjén.
Majoros Nóra: Boszorkány a lovardában, 2025, Móra Kiadó, 216 oldal, itt kedvezményesen megvásárolható
Írta: Kunyik Kinga
Saját blogja: https://csodapestbuda.blog.hu/
