Egy amerikai rendező brit főszereplővel, egy brit rendező pedig amerikai főszereplővel érkezett a cannes-i fesztiválpalotába. Mindkettejük filmje regényen alapuló pszichológiai dráma, amely mélyen személyes, női történetet mesél el. Kristen Stewart rendezői bemutatkozása, a The Chronology of Water felkavaró felnövéstörténet, Lynn Ramsay Die My Love című alkotása pedig az anyaság árnyoldalait mutatja be.
Mindkét filmet nehéz nézni: olyan mindennapi traumákat mutatnak be húsbavágó közelségből, amelyek mindannyiunkat körülvesznek, legtöbbször mégis rejtve maradnak.
Az Alkonyat vámpírfilmekkel híressé vált, majd a helyét a függetlenfilmes szcénában elfoglaló Kristen Stewart napjaink egyik legérdekesebb színésznője. Most első saját rendezésével érkezett a cannes-i filmfesztiválra, a különleges rendezői hangon megszólaló filmeket bemutató Un Certain Regard szekcióba. A The Chronology of Water Lidia Yuknavitch azonos című, 2011-ben megjelent memoárjának feldolgozása. A nyolcvanas években játszódó film főszereplője (Imogen Poots alakításában) sportösztöndíjjal egyetemre kerül, így elszabadul az erőszakos apja által uralt, fullasztó családi otthonból, de traumáinak feldolgozása hosszú évekig tart.
„A regényben van egy mondat, és ez az, ami miatt meg akartam filmesíteni a történetet – mondta Stewart egy cannes-i interjúban. – ‘Lehetséges egy mondaton belül együtt tartani az életet és a halált?’ Szerintem a mozi képes erre”.
Lidia szenvedéstörténetét költői, szimbolikus képekben, narrációval elmesélt, kevert idősíkokban felvillanó emlékfoszlányokként ismerjük meg. Végigkövetjük és meg is értjük, hogyan válik egy domináns, bántalmazó apa és egy passzív, hideg anya gyerekéből kétségbeesett útkereső, majd a bántalmazó mintákat továbbvivő ember, és milyen rettenetesen nehéz kiszabadulni ebből a spirálból, normális emberi kapcsolatokat, boldog életet kialakítani, ha az ember ilyen útravalóval indul az életben.
A művészet egy lehetséges út a gyógyító terápiára: a legtraumatikusabb élmények újra és újra átélése alkotás közben segíti az elengedést és a megbékélést – ez derül ki Lidia Yuknavitch történetéből, amelyet Stewart hol hátborzongató, hol megrendítő, végig erős hangulatú alkotásban mutat be.
Míg a The Chronology of Water Lidiájának az anyává válás hozza el a békés boldogságot, a Die My Love főszereplője, Grace (Jennifer Lawrence) élete épp a szülés után esik szét. Lynn Ramsay skót rendező gyakori vendég Cannes-ban, ezúttal Ariana Harwicz regényének feldolgozását hozta el a versenyprogramba.
Grace és Jackson (Robert Pattinson – érdekes egybeesésként szintén az Alkonyat vámpírfilmek sztárja) New Yorkból költöznek el egy erdő közepén, magányosan álló vidéki házba. Fiatal házasok, szerelmük szilaj, érzéki és boldog, de a gyerekük megszületése után furcsa dolgok kezdenek történni. Grace egyre neurotikusabban viselkedik, Jackson pedig nem tud mit kezdeni a helyzettel, és egyre távolabb kerül.
Jennifer Lawrence a bőrünk alá hatoló, kimagaslóan erős alakításban mutatja meg az elhatalmasodó tébolyt: angyalarcához érthetetlen, olykor ördöginek tűnő viselkedés társul: macskaként kúszik, karmolja a falat, egy késsel játszik, vonaglik, és egész létezése egy hatalmas segélykiáltássá válik, ami hiába őrjöngően hangos, úgy tűnik, mégsem hallja meg senki.
Grace története az anya magányosságát mutatja meg: mennyire egyedül lehet az ember ebben a helyzetben, és milyen lehetetlen törődő segítség nélkül kiszabadulni belőle.
Sem Stewart, sem Ramsay filmjét nem könnyű nézni, de nem is ez a céljuk: szinte elviselhetetlenül közel hozzák a hétköznapi traumákat és mély empátiát keltenek.
