Tegnap megérkeztem Cannes-ba. 15 éve járok ide, és ennyi idő után egyszerre megszokott és mindig csodálatosan újszerű érzés itt lenni, ahol mindenki ugyanazt ünnepli: a kreativitást, a kultúrát és a filmművészetet, ráadásul a világ egyik leggyönyörűbb pontján.
Érkezésemkor azonnal úrrá lett rajtam az a módosult tudatállapot, amely elhatalmasodik a fesztiválozókon. Hogy hogyan zajlik egy cannes-i nap? Korán kelünk, mert minden napra négy nappal előre, reggel hétkor nyílik meg a jegyfoglalás. Gyors kávé után rohanás a moziba, 8:30-kor kezdődik az első vetítés. Ha szerencsénk van, két film között jut idő egy újabb kávéra, de olyan is előfordul, hogy egy film vége előtt pár perccel távozni kell – hol megkönnyebbülten, hol vérző szívvel –, hogy elérjük a következő vetítést. Szörnyű érzés egy igazán jó filmről úgy kijönni, hogy azt mondogatja magának az ember, hogy még öt perc, még egy perc, jó, még egy plusz perc belefér, csak egy pár másodpercig hadd nézzem még…
A fesztiválozók telefonos képernyőideje is megugrik, szabad perceinkben mindannyian a programot igyekszünk lázasan összeállítani, folyamatosan nézzük a jegyfoglalási oldalt, mikor szabadul fel melyik vetítésre egy-egy jegy: ekkor a másodperc törtrésze is elég ahhoz, hogy azonnal elhappolja valaki az orrunk elől. Folyamatosan újratervezünk, amikor egy előadásra hirtelen felbukkan egy nem remélt jegy. Kilométereket gyalogolunk (vagy éppen futunk) a mozitermek között, néha elrobogunk a rajongók gyűrűjében fényképezkedő vagy éppen egyedül sétáló A listás szupersztárok mellett – nincs idő megállni és megcsodálni őket, mert a vetítés mindig pontosan kezdődik, és a Croisette-en hömpölygő tömegen nem könnyű átverekedni magunkat.
Az első napokon még napi 5-6 filmet is nézünk, és a kollégák között sokan vannak, akik végig fenn is tudják tartani ezt a tempót. Én viszont egy idő után úgy érzem magam, mint a nagy múzeumok végtelen, egy idő után befogadhatatlanná váló kiállítótermeiben, és vannak napok, amikor inkább csak három filmre bírom rászánni magam – lelkiismeret-furdalással. Nehéz előre megítélni, mi kihagyhatatlan. A fesztiválon debütáló filmekről általában csak egy néhány soros szinopszis elérhető, semmit nem lehet tudni róluk. Itt lehet először látni őket, senki sem tudja, mire számíthat. A nagy hatású mesterművek esetében perceken belül elterjed, hogy kihagyhatatlanok, és korábban nem igazán ismert rendezők filmjeire próbál mindenki kétségbeesetten jegyet szerezni.
Kicsit ilyen volt az idén látott első cannes-i filmem is, a német Mascha Schilinski monumentális mesterműve, az In die Sonne schauen (‘A napba nézni’, angol címén: Sound of Falling) – ma erről a filmről beszélt mindenki, de én nem tudok objektívan, csupán szakmai szempontokat figyelembe véve írni róla, ugyanis érzelmileg kivételesen extrém módon és nagyon személyesen hatott rám. A következő cikkben mesélek is erről, most viszont azt még elmondom, hogy a mai vacsoránál egy étteremben ültünk Mads Mikkelsennel ugyanott, ahol évekkel ezelőtt Nicholas Cage ült a szomszéd asztalnál. Jól kezdődik a fesztivál!
