A tavasz örök ihlető: József Attila és Kosztolányi Dezső verseivel ünnepeljük a Költészet Napja legszebb pillanatait
Április 11-én nemcsak József Attila születésnapjára emlékezünk, hanem a magyar költészet varázsát is ünnepeljük. A természet újjáéledése, a tavasz kitörő ereje mindig is megmozgatta a legnagyobb magyar költők szívét és tollát.
Most két olyan verset hozunk el, amelyekben a tavasz nemcsak évszak, hanem a lélek megújulásának jelképe is: József Attila és Kosztolányi Dezső gyönyörű költeményei ezek.
Olvasd el őket, hagyd, hogy átragyogjon rajtad a tavasz, a költészet napja és az élet szeretete!
József Attila: TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
1924 tavasza
Kosztolányi Dezső: TAVASZ-ELŐ
Maradj, maradj, bús téli alkony,
ne vond még vissza sugarad!
Ha lábadozva elsötétülsz,
szerelmes szívem megszakad.
A lég oly enyhe, oly fuvalmas,
a nap vígan bukik elő,
tavaszruhában andalog már
az álmodó járókelő.
A síma, langyos fuvalomra
kinyílanak az ablakok,
a halk, búcsúzó sárga fényben
sok régi utca s ház ragyog.
Száz édes emlék ébred újra:
a drága múlt, az ifjuság,
gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,
a lázas és dicső tusák.
Mind búsan elmerengve járunk,
szivünk sok emléktől nehéz;
ami szemünkbe forr s cikázik,
a sejtelem ködébe vész.
A jog ropog s alóla zúgva
ezüst kacajjal jő a víz,
tavasz lesz, úgy mint régen egykor
s e szó a múlt honába visz.
Szemünk meredt, a múltba réved,
ragyog a kék-sugáros ég,
a sárga hóvizen lebegve
szétpattan egy-egy búborék.
A szél fú s érzi méla lelkünk,
a kikelet fuvalma az…
És nézzük összetett kezekkel,
hogy érkezik meg a tavasz.
1906
