Teljes csendben szeretek festeni. Nem vágyom zenére, fecsegésre, duruzsoló háttérzajra. Az üres fehér lap előttem, és teljes csend körülöttem. Az amatőr ecset bájos surrogása. Van egy térdig érő sötétkék köpenyem, amit ilyenkor felveszek. Valamifajta munkaruházati köpeny, de én a festéshez használom. Sötétkék, a gallérja pedig szürke, és a zsebeinél is van egy kis szürke árnyalat. Négy fekete gomb fut végig a közepén, amiből hármat szoktam begombolni. Olyan vagyok ebben a köpenyben, mint valami gyári művezető.
Képeim nem művészi festmények. Nem is mindig, úgymond „szabályos” mandalák. Ezek önismereti ábrák, lélektani képek, amatőr festmények, egyfajta belső párbeszéd, önismereti út. Carl Gustav Jung inspirációja alapján indultam el. Mindegyik különböző és sajátos jelleggel bír. Mintha önálló egyéniségek lennének, pedig csak különböző hangulatot, inspirációt és benyomást tükröznek. Huszonhat festmény készült el négy év alatt. Volt olyan kép, ami egy csendes éjszaka, az elalvás előtti szendergő állapotban jelent meg bennem, viszont volt olyan is, amit egy helyszín, vagy egy társasági esemény hívott életre.
Két kép elkészülte között volt, hogy csak pár nap, néha pedig több hónap telt el. Nehezen megfogalmazható különös élmény ezeket a képeket festeni. A ritmusuk, ahogy egymás után világra jönnek az is egyéni és önálló, de a témájukat és a hangulatukat tekintve is különös az egész. Az utóéletükről nem is beszélve! Hiszen a nagy barna íróasztal mögötti könyvespolcon mindig ott van a legújabb két mandala, és van, hogy hónapokig nézem őket. Aztán ha elkészül egy új kép, akkor a polcon lévők közül az egyik átadja a helyét. Tehát a legfrissebb két kép mindig ott áll némán a polcon; én nézem őket, ők engem, és valahogy így bűvöljük egymást. Néma párbeszéd ez, közös szemlélődés, meditáció.
Mindig is vonzott az alkotás. A csinálás, a gyártás, készíteni valamit valamiből. Vonzott és tetszett ez a folyamat, de sosem tudtam hozzá igazán közel kerülni, mert se a kézügyességem, se a technikai tudásom nem volt elég. Sosem voltam az a praktikus típusú ember. Az elmélet vonzott inkább, az elvont dolgok, az alkotás szellemi síkja. Hogyan lesz az elméleti dimenzióból gyakorlati valami. Hogyan lesz egy gondolatból egy tárgy. Hogyan lesz egy derengő esti látomásból festmény, dallam, vers, vagy csak egy jó mondat.
Tovább megyek: hogyan lesz egy éles megfigyelésből sikeres részvénybefektetés, osztalék, nyereség, valós pénz. Vannak, akik aktív cégépítők, vannak, akik pedig passzív befektetők. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hanem tökéletesen kiegészítik egymást a modern gazdasági ökoszisztémában. De ősi közösségekben is megvoltak a passzív, vagy az aktívabb szerepek. Én a passzívabb, szemlélődőbb típus vagyok, annak ellenére, hogy ha kell, óriási lendülettel tudok átmenni az aktív oldalra, hogy hegyeket mozgassak meg. Alapjáraton mégiscsak a tűnődők, a szemlélődők kasztjába tartozom.
Nem túlzok, amikor a köpenyről írok. Egy munkaruházati boltban vettem, szóval tényleg valamifajta üzemi munkához készült, de én a festéshez használom. Nyilvánvalóan esetemben is szolgál ez a ruhadarab valamifajta praktikummal, hiszen megvéd a lecsöppenő festéktől, de én inkább szimbólumként tekintek rá. Mint, amikor egy ember papi öltözetet húz, és úgy lép a templomi közösség elé. Vagy a rendőr és az egyenruhája, az orvos és a fehér köpenye, sorolhatnám. Minden ilyen ruhánál megjelenik a praktikum és a hasznosság, de nagy szerepe van a ki nem mondott szimbolikus jelentésnek is. Ez az, amit magamra húzok, amikor felveszem ezt a köpenyt és nekiállok mandalát festeni. Egy szimbólumba öltözök, és hagyom, hogy hasson rám.
