Élményolvasó – Szálinger Balázs: Mintha repülnék
Különleges kis könyv, tenyérbe simuló apróság, 116 oldal karcsúságába viszont nagy pillanatok, remek mondatok foglalva. Szálinger Balázs egyik kedves kortárs költőm, ki e kötetben minden magyar költők költőjének nyomába ered, rajongójaként: bejárja az utat, mit Petőfi Sándor 1845-ben a Felföldön tett meg, s született belőle az Úti jegyzetek prózája.
Balázs munkájának van nagyon komoly saját műfaji előzménye is: az Al-dunai álom az útiesszé és időutazó tájfeltárás különös kötete a Vaskapu misztikus vidékéről (ahogyan a zöld rétekkel teli meredek hegyoldalak a folyóba hanyatlanak hatalmas sziklákban végződve) elsőrangú irodalom.
És most megint próza a költőtől, gyorsabb, gyakran, sőt alapvetően rohanós, terepére azonban hónapokon át visszatérő útirajz, táblákon rögzült vagy éppen legendákban megmaradt Petőfi-jelek keresése, összevetés a mával, megállt vagy éppen eltűnt idők csapásain, felvidéki városokban, várakban, utakon és emberekkel, kik kalauzul szegődnek az író mellé.
Ritka vállalás ez, a szabadság árad belőle (s néhol a szerelem csalódása vagy ígérete szintén), hiszen Balázs néhány éve kilépett a kiadói világból, könyveit azóta maga adja ki és terjeszti, ezt a petőfis kötetvállalását olvasói előfinanszírozhatták, s cserébe kaptak rendre képes beszámolókat tavaly nyári-őszi expedícióiról. Kilenc utazás Keszthelyről (hova néhány éve visszaköltözött a fővárosból a szerző) Eperjesre, Lőcsére, Késmárkra, Iglóra, Rozsnyóra, Rimaszombatba, Losoncra, Aggtelekre, Balassagyarmatra, Vácra, s még tízszer ennyi Petőfi-pontra e vidékeken, jövet és menet szenvedélyes keresések és személyes melankólia egyaránt.
Szép könyv született belőle, mondom az útirajz formájának elkötelezettjeként. Talán annyi a sérülékenysége, hogy nyomás alatt, hétvégék rövidségét tömörítve készült, nem volt itt mód tíz napokra bekvártélyozni, mint anno Sándorkának. Sok ebben a villanás, a kihagyott lehetőségek becsülettel bevallott említése is a mélyebb rétegek mellett. De semmi sincs eltakarva, a szerző beavat ebbe a hírlapírós vágtába, minden nehézségét is megvallva, s a szöveg alapvetően míves lett, lendül tovább az olvasó az utazóval.
Petőfi itt egyszerre ürügy és főszereplő. Kiválóan alkalmas arra, hogy a Mintha repülnék letapogassa a kihalt vagy múzeummá merevedett helyeket éppen úgy, mint a most is életet árasztó folytonosság megannyi jeleit és benyomásait is.
A Szálinger-Petőfi kapcsolódás a szomorúság és a remény különösen kikevert kis könyvét szülte, melynek egyenetlenségei csak azért hagynak némi hiányérzetet, mert a még több itt tényleg több lehetett volna, a jó szöveg tán e szikárságnál még elbírt volna jó adag lassú, szemlélődő hízást.
