„Nem független, hanem magyar film” – Hajdu Szabolcs a filmművészet szabadságáról és a kultúra kisajátításáról
Hajdu Szabolcs szerint a magyar filmek valójában nem azok, amelyeket a hivatalos intézményrendszer támogat, hanem azok, amelyek valódi művészi és társadalmi szabadságvággyal születnek – ezek pedig épp azok a független alkotások, amelyeket ma még így hívunk, holott szerinte ez a szó is félrevezető.
A Magyar Narancsnak adott interjújában a színész-rendező élesen bírálja a hazai filmszakma központosítását, a kultúra állami kisajátítását, és arról is beszél, hogyan változtak meg az identitásminták az elmúlt évtizedekben.
Társadalmi nyomás és kulturális megfelelés
A Sós Bálint Dániel Minden Rendben című filmjében főszerepet játszó Hajdu szerint az elmúlt évtizedekben elképesztően gyorsan és radikálisan változott meg a férfi és női szerepekhez kapcsolódó elvárásrendszer. Aki nem tud lépést tartani ezekkel a váltásokkal, azt a társadalom gyorsan a perifériára sodorja.
„Ma már nem tudsz 15–20 évvel ezelőtti normákkal és viselkedési móddal a társadalmi elfogadás körén belül maradni” – fogalmaz, hozzátéve: egyedül a jelenlegi hatalom által képviselt konzervatív értékrendhez való igazodás biztosíthat némi védelmet, de az is csak egy másik típusú kirekesztéshez vezet.
„Bármennyire hangoztatják, hogy ők a jövő, valójában ők a múlt. A nagyon-nagyon múlt.”
A független filmek valódi térnyerése – túl későn
Az Ernelláék Farkaséknál alkotója szerint a független filmek térnyerésének jóval korábban meg kellett volna történnie. A rendezők jelentős része csak kényszerből kezdett állami támogatás nélkül dolgozni, miután megszűnt az autonóm döntési lehetőség a támogatási rendszerben.
„Ez legkésőbb 2011–2012-ben már láthatóvá vált, az ősbűnt pedig Andy Vajna követte el” – mondja, rámutatva arra, hogy a rendszer egyik legnagyobb veszélye, hogy a döntési jogot egyetlen kézbe koncentrálja.
Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy az állami támogatás elutasítása nem feltétlenül tudatos elvi döntés volt a filmesek részéről, sokkal inkább kényszerhelyzet szülte realitás.
„Nyomod a padlógázt, de nincs kuplung. Ordítasz, tüntetsz, nyílt leveleket írogatsz, megy az energia, kifáradsz, de nem jutsz sehova.”
A kultúra nem propaganda – a film sem lehet az
Hajdu határozott véleményt fogalmaz meg az úgynevezett független filmek státuszáról is: szerinte ezek az igazi magyar filmek.
„A többi nagy része propaganda, nem tartozik a magyar filmkultúrába, mert a kultúra egy szabad organizmus, amely nem korlátozható.”
A szimbolikus „függetlenség” tehát inkább a valósággal való szembenézés kérdése, nem címke.
Ám még ebben a rendszerkritikus hozzáállásban is ott húzódik a bizonytalanság: „húsz éve járok a Filmtett alkotótáborába, most tudtam meg, hogy a számlát a Nemzeti Filmintézetnek állítom ki”.
Ez az aláaknázottság, a rendszerbe való észrevétlen bekötöttség mindenhol ott van – mondja –, és épp ezért nem önfelmentésre, hanem teljes elutasításra van szükség:
„En bloc az egész rendszert kell elutasítanunk.”
Hajdu Szabolcs szavai nemcsak egy konkrét filmipari válságkorszakra reflektálnak, hanem arra a szélesebb kulturális és morális vákuumra is, amelyben a valódi művészet csak alternatív struktúrákban tud megmaradni – ha egyáltalán. Az interjú így nemcsak egy filmről, hanem egy korszakról is tanúságtétel.
