A The Brutalist, Brady Corbet legújabb filmje nem egyszerűen moziélmény – hanem egy esemény. Legalábbis ezzel győztem meg magam, amikor úgy döntöttem, hogy kényelmes fehér téli pulóveremet fekete blézerre és mellényre cserélem. Kiöltözni egy háromórás, szünettel megszakított vetítésre talán kissé drámainak tűnik, de ez a film bizonyos fokú tiszteletet követel. Akkor még nem tudtam, de végül úgy éreztem: ez a film az amerikai álom filmes temetése.
Kubrickra emlékeztető ambíció és Bergmanra hajazó önvizsgálat keveredik benne – a The Brutalist semmiképp sem egy laza vasárnapi matiné. Feszes konty? Pipa. Sötét rúzs? Miért is ne? Mire elsötétültek a fények, teljesen készen álltam arra, hogy belépjek egy második világháború utáni bevándorló magyar építész világába, aki egy jobb, biztonságosabb életre vágyik – egy olyan országban, amely gyakran úgy tűnik, nem kívánja őt.
A The Brutalist középpontjában Tóth László (Adrien Brody) áll, egy magyar-zsidó építész és holokauszt-túlélő, aki az Egyesült Államokba emigrál – felesége, Erzsébet (Felicity Jones) a film közepe táján csatlakozik hozzá, a jobb élet reményében. A pár nem kevesebbet mint tehetségét, ambícióját és újjáépítési vágyát hozza magával. László modernista tervei felkeltik egy gazdag iparmágnás, Van Buren (Guy Pearce) figyelmét, aki egy monumentális közösségi épület megtervezésére kéri fel, s László abban reménykedik, hogy ez visszaadja művészi önbizalmát és karrierjének lendületét.
Ám az érvényesülés útját árulás, kizsákmányolás és a háború tépázta múlt kísérti. Erzsébet kitartása sugárzik, miközben éhezéssel, betegséggel és unokahúguk, Zsófia (Raffey Cassidy) gondozásával küzd – a kislány mély traumákat hordoz, amelyeket gyermekkorában, a holokauszt idején szenvedett el. A film mozaikszerű jelenetekből áll össze: László összecsapásai más építészekkel és Van Buren tanácsadóival, Erzsébet gyengéd ereje, Zsófia csendes, brechti megadása, és a Tóth család küzdelme, hogy megőrizzék emberségüket és józanságukat egy olyan világban, amely ki akarja használni őket.
Már az első képkockáktól kezdve Corbet bensőségességgel ragad meg. A nyitójelenet zavarba ejtően közeli képekkel indít, amelyek a Saul fia stílusát idézik. László Brody sűrű és intenzív játékában, kiemelkedik a kiáltások, meleg tónusok és hosszú snittek közül (néhol láthatatlan vágásokkal). Érzékeny és okos módja annak, hogy a nézőt a főhős világába rántsa – abba a térbe, ahol a személyes küzdelem és a művészi ambíció találkozik, és ahol a kamera nem csupán követi, hanem szinte a nyakába liheg.
A film közeli képekkel való viszonya nem csupán esztétikai döntés. Praktikus okai is vannak: mindössze 10 millió dolláros költségvetésből készült. De itt jön a zsenialitás: Corbet ebből a korlátból erényt kovácsol. Ezért válik a The Brutalist igazi diadallá. A nézőpont szűkítésével megnöveli az érzelmi súlyt. Mintha egy olyan regényt olvasnánk, amely teljes egészében suttogásban íródott – az ember óhatatlanul közelebb hajol. Szerintem Sean Baker (Anora) és Corbet is megmutatták idén a világnak, hogy valami súlyosan félresiklott Hollywoodban: az eszméletlen pénzek értelmetlen projektekbe ömlenek, miközben az igazán tehetséges alkotók forráshiányban szenvednek.
Ha a The Brutalist moziról szóló szerelmeslevélnek érződik, az nem véletlen. A rendező a nagy mesterek textúráit, hangulatait és stílusait kölcsönzi – Fellinitől, Kubricktól, Leantől – és valahogy, néha kissé kaotikusan, de összevarrja őket. Egy pillanatban még a ’50–’60-as évek klasszikus filmjeit idéző robusztus, „szörnyetegként hömpölygő” zenében fürdünk, a következőben pedig egy philadelphiai domboldalon bolyongó szereplőket látunk, mintha Bergman világából léptek volna elő.
Ez a stíluskeverés nem csupán ambiciózus – hanem kísérleti is. A fiatal színész-rendező úgy váltogatja a műfajokat, mint festő a különböző ecseteket. A Guy Pearce által játszott Van Buren és Brody Lászlója közti hosszú, dialógusokkal teli jeleneteket hol montázsok, hol töredezett emlékek, hol képeslap-szerű vágások, hol archív felvételek váltják. Az eredmény nem mindig sima – de vitathatatlanul élő. Mintha Corbet arra hívna minket, hogy kövessük a gondolatmenetét, és úgy bánik velünk, mint intelligens, kíváncsi felnőttekkel – amit manapság ritkán kapunk meg a filmkészítőktől.
És most térjünk ki egy pillanatra a költségvetésre. Olyan korban, amikor még Kevin Hart vígjátékai is 50 millió dollárba kerülnek, a The Brutalist grandiózus bevándorlótörténetet mesél el ennek töredékéért. Hogyan? Okos filmes döntésekkel. Magyarország játssza el Philadelphiát. Archív és közkincs felvételek adják a textúrát. Olaszországi márványbányák – költőien, kék és fehér árnyalatokkal fényképezve – adnak hátteret a film legszebb jeleneteinek. Ezek a döntések nemcsak gazdaságosak, hanem szervesen illeszkednek a történethez – növelik annak hitelességét.
Egy különösen emlékezetes jelenet Toszkánába vezet, ahol László újra találkozik régi olasz barátjával, Orazióval, egy márványkereskedővel, aki inkább reneszánsz istenségnek tűnik, mint üzletembernek. Hosszú haja, lebegő szakálla van, a találkozóra stílusosan késik – benne megtestesül a laza báj, amely élesen elüt László magyaros racionalitásától és Van Buren harsány, „csináljuk, haver!” stílusától. És igen, az eszpresszós reggeli poénok is ülnek. Az olaszok, végül is, semmiért nem sietnek – még a cselekmény előrehaladása miatt sem.
Egy másik jelenet, ami különösen tetszett, az opera-szerű vacsorajelenet – amikor Erzsébet megszakít egy feszült összejövetelt. Nem szeretnék spoilerezni, de színházi intenzitása és érzelmi súlya miatt kiemelkedik. Tragikus és erőteljes.
Ha már magyaros racionalitásról beszélünk: Adrien Brody olyan hitelességgel kelti életre Lászlót, hogy nehéz nem észrevenni. Talán magyar gyökerei – édesanyja, Sylvia Plachy Budapesten született fotográfus – miatt, de alakítása átéltnek tűnik, mintha mélyen személyesből merítene. László útja a háború utáni Európából az amerikai ígéret földjére egyszerre grandiózus és könyörtelen. Brody egy ellentmondásos embert formál: idealistát, mégis óvatosat; bátort, mégis múltjának szellemeivel terheltet; ravaszat, mégis mélyen ártatlant.
Felicity Jones melegséget és csendes erőt visz Erzsébet szerepébe, akinek ereje és intelligenciája tartja egyben a történetet – és László életét. Egy olyan nő mélységét ragadja meg, aki az áldozat szerepét elutasítva túlélővé válik – az éhezés, betegség és elképzelhetetlen veszteség után is küzd a családja megmaradásáért. Guy Pearce remekel a manipulatív, szerethető, tipikus amerikai üzletember szerepében, akinek életében alig van érzelmi mélység.
Ha van valami, amit a The Brutalist szemére lehet vetni, az a ritmusa. Néha szaggatottnak érződik – hosszú jelenetek hirtelen, váratlan vágásokkal érnek véget, a forgatókönyv hullámzik. Nem tűnik szándékosnak – inkább mintha épp belelendülnénk, és egy kátyúnak mennénk. De még így is lebilincselő. Kicsit rendezetlen – de épp olyan, mint az a bevándorlói tapasztalat, amelyet ábrázolni kíván.
Amit a forgatókönyv néha ritmusban elveszít, azt a képi világ (Lol Crawley operatőri munkája) bőven visszaadja. A poros, meghitt philadelphiai melegtől Michelangelo Pietájának szülőföldjének márvány eleganciájáig minden kocka gondosan megkomponált. Corbet vágótársa, Jancsó Dávid külön említést érdemel. A vágás magasabb szintre emeli a filmet – különféle stílusait úgy fűzi egymásba, hogy azok lenyűgöző egésszé állnak össze. És még ereje ellenére is: a The Brutalist a végén megbicsaklik. A zárójelenet, amely az 1980-as Velencei Biennálén játszódik, lapos és antiklimatikus – kevés feloldást vagy katarzist kínál.
A The Brutalist a szíve mélyén az építésről szól – legyen szó egy monumentális művészeti projektről (szép párhuzam az építészet és a filmkészítés követelményei között), örökségről vagy egy élet felépítéséről idegen földön. Egy olyan korban, amikor a bevándorlással kapcsolatos szenvedélyes viták uralják a címlapokat, ez a projekt különösen időszerű. Emlékeztet arra, hogy az álmok és áldozatok nemcsak egyéni sorsokat, hanem egész nemzeteket formálnak – és hogy az empátia hiánya milyen könnyen változtat minket emberekből szörnyeteggé.
A film végén kiléptem a vetítőteremből – zakóm kissé gyűrött, gyomrom popcornnal teli, rúzsom elkenődött, de elégedett voltam. Nem való mindenkinek ez a film – de akik hajlandók elfogadni kísérleteit és tökéletlenségeit, azok számára a The Brutalist bátor és kifizetődő utazás. Olyan, amely újra és újra megerősíti: bármilyen történetet el lehet mesélni, ha a korlátokat a saját eszközeinkké tudjuk formálni.
Nézd meg a The Brutalist-et, ha igazi filmművészetre vágysz.
A cikk Endre Dóra angol nyelvű írása alapján készült, amely az arthereartnow című testvéroldalunkon jelent meg
