Kocsmaajtókat szokás így berúgni a jófajta westernfilmekben, ahogy az amerikai alelnök, JD Vance rúgta rá a Müncheni Biztonsági Konferencián lévőkre, hogy tudassa a kocsma összes mihaszna semmirekellőjével: új seriff van a városban. Összerezzentek a bárpultnál ülők, ásítva legyintettek az asztalnál kártyázók, a prostituáltak szeme felcsillant, egy öreg indián pedig az ablakon kitekintve a sólymok szárnyalásából próbált valamit kiolvasni. A söntés mögött álló tulaj pedig egykedvűen törölgette tovább a poharakat. Sok mindent látott már. Tudja mi következik. Szétverik az ivót, bandaháború, kitört fogak, hullák, temetés, aztán pedig új bútorokat kell csináltatni a kocsmába.
Vannak, akik viszont nem ide járnak. Könyvtárban ülnek, vagy templomban, a farmon gazdálkodnak, távoli vidéken hajóznak, lepkét gyűjtenek, illúziókat kergetnek, esetleg western csizmájukat a verandán szellőztetve, egy hintaszékben lyukas zokniban gitárt pengetnek. De hozzájuk is elértek ám a hírek. Új seriff van a városban. És vannak olyanok is, akiket az őszinte rémület vezet. Az új seriff nem jó ómen, különösen ez, akit már a híre is megelőzött.
Figyelni kell az indiánfüstöt, tartják a környéken az öregek. A távolban, a hegyek lábánál, igen ott, füstjelekkel üzennek. Őket kell figyelni. Nem, dehogyis. A gyógyszerész főzetét. Ha zaccos lesz az alja, háború lesz. Ha nem, akkor kibékülnek a seriffel. Az is csak pénzt akar. Ki, a gyógyszerész? Dehogy is, a seriff! Hogyhogy? Hát, így! Pedig azt mondják háza van a városban, hatalmas. Ráadásul elege van, és dühös is. Igen? Of course, de nemcsak ő, hanem a haverjai is. Kik? A haverjai. Egy komplett banda. Valahonnan Kaliforniából, a Szilícium-vidékéről származnak. Farmerek? Valami olyasmi. Új dolgokkal kísérleteznek. Új dolgok? Mint a vasút? Valami ilyesmi. F.ck off! Addig volt itt nyugtunk, amíg a vasút nem pöfékelt az orrunk alá. Mi jöhet még? A dühös seriff meg a modern bandája a vadnyugaton nem sok jót jelent.
Azt mondják őrült! Ki, a seriff? Nem, dehogy is. A kocsmáros. Mindenki be van rezelve, az meg csak nyugodtan törölgeti a poharait. Nem fél? Talán. Állítólag ő már sok seriffet megélt. Vagyis nem ő, hanem az apja. Az is kocsmáros volt? Igen. Meg annak az apja is, meg még annak, az öregnek az apja is. Ők voltak az elsők itt a városban.
Valamikor még az aranyláz előtt jöttek. Mások az ásójukat hozták, hogy aranyat keressenek, ők meg whiskeys hordókkal érkeztek szekerekkel, aztán kocsmát építettek. Szóval, láttak ők már mindent itt a környéken. Élőt, hullát, sírást, rívást, sikert és kudarcot, születést és halált, kitört fogakat és elrabolt vagyonokat is. Azt mesélik, egyszer sorba állították az embereket a folyóparton, és belelőtték őket. Ne mondd! És ő mit tett? Semmit. Másnap kinyitotta a kocsmát.
Aztán megjelent a vasút is a környéken. Ezt is a kocsmáros mesélte. A füstcsíkot húzó vagonokban bizony látott ő már marhákat, vígan utazó kalandorokat, fegyvert, aranyat, hullahegyet, hordónyi piát, hittérítőket, kurvákat keletről, és sok minden mást. Ilyen hely ez a vadnyugat, ilyen hely a világ.
A kocsmáros csak csendesen fütyörészve törölgeti egykedvűen a poharát. Új seriff van a városban. Lesz itt csitt-csatt, bimm-bumm, folyik egy kis vér, leég egy-két ház, aztán amikor kifáradtak végre, akkor alszanak egyet, és néhány évre megint nyugalom lesz. Új bútorok készülnek majd az ivóba, lesznek új poharak is, whiskey, dohány, gitár, nők, miegymás. Így megy ez. Csak a távolban, a hegyeknél azok a füstjelek, azok, amik aggasztanak. Mondta a kocsmáros. Még a végén bajt hoznak ránk.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
