David Lynch halála világszerte megrendítette a filmművészet rajongóit és alkotóit. A legendás rendezőtől búcsúzva neves filmesek idézték fel személyes emlékeiket, amelyek egyedülálló látásmódját és emberi mélységeit tükrözik.
„Mondtam nekik: Nem tudok javítani a Kék bársonyon”
Paul Schrader, rendező
David nem tudta elkészíteni a Kék bársonyt. Dino De Laurentiis azt mondta Davidnek, hogy fizet nekem, hogy írjam át a forgatókönyvet, David pedig továbbította nekem. Ez volt az egyik legjobb forgatókönyv, amit valaha olvastam. Mondtam Dinónak, hogy semmit nem tudok rajta javítani. David megköszönte, Dino pedig finanszírozta a filmet. A többi már filmtörténelem. Csak egy dolgot tennék hozzá: a dohányzás öl.
„El tudjuk képzelni a temetését? Nyúlruhába öltözött koporsóvivők”*
Mark Cousins, rendező
Az 1990-es évek közepén, az edinburgh-i filmfesztiválon beszéltem Daviddel műholdas kapcsolaton keresztül. Ő Los Angelesben volt, én egy moziban, 600 ember előtt. Korán érkeztem, még nem volt közönség. Az élő kapcsolat képe egy asztalt és egy üres széket mutatott, ahol egy óra múlva David Lynch meg fog jelenni. Pár percen belül azonban már ott ült egy kávéval – ő is korán érkezett. Csak mi ketten voltunk, sehol egy sajtós. Soha nem felejtem el, milyen könnyedén ment a beszélgetés, milyen nyugalmat árasztott. Mint a Straight Story végén a két ember, akik a csillagokat nézik, mi is csak ültünk egy darabig, 8000 kilométer távolságra egymástól.
Évekkel később ugyanabban a szobában voltunk. Egy interjú a BBC Scene by Scene műsorához, rengeteg lámpával, kábelekkel, kamerákkal és emberekkel. A helyszín, amit választottam, a londoni akvárium cápás medencéje előtt volt. A bársonyszófánkat egy emelvényre tettük, hogy a kamerák fel tudják venni, ahogy a cápák úsznak David feje mögött. Ekkor David már a kreativitásról, mint mély merülésről beszélt, egyfajta „halászatról”.
Ez alkalommal tétovább volt. Egy ponton csak ültünk, miközben dohányzott. Nem a témák érdekelték, hanem a helyek érzete, az atmoszférák. Azt mondta, hogy egy szoba hangos tapétával és egy lobogó kandallóval talán 8/10-es értéket kapna tőle az intenzitásáért. Ez az ő nyugalom-vadság skálája, az introvertált-extrovertált skálája. Az ő filmjeit úgy is lehet nézni, hogy csak a szobáit pontozzuk.
Soha nem hallottam – és azóta sem hallottam – senkit, aki ilyen erővel beszélt volna a formáról, mintha az egy gyerekrajz lenne. Azt mondta, hogy bármelyik film kulcsjelenete olyan, mint egy kacsa szeme. Észrevetted valaha, hogy egy kacsa szeme mindig a megfelelő helyen van? Azóta mindig keresem a kacsa szemét a filmekben.
El tudjuk képzelni David temetését? Talán egy sötét szekvójaerdőben, késő éjszaka. Nyúlruhába öltözött koporsóvivők. Lassan viszik a koporsót, majd megszólal Roy Orbison In Dreams című dala. A csúcspontján 1000 gyászoló, szinkronban, mint egy Busby Berkeley-filmben, elővesz egy-egy cigarettát, és rágyújt. A füsttől az egész jelenet olyan lenne, mint egy Caspar David Friedrich-festmény. A koporsóvivők továbbmennek, majd David Bowie I’m Deranged című dala szólal meg. Lynch ezt a dalt használta a Lost Highway-ben. A dal kinetikus. A nyulak futni kezdenek.
Egy kijelölt napon és időpontban mozik világszerte játszhatnák az In Dreams-t vagy az I’m Deranged-et. David mindkettő volt. Vagy talán bemutathatnák azt a jelenetet Az elefántember-ből, amikor a kamera Anthony Hopkins arcára közelít, és egyetlen könnycsepp hullik le.
„Filmjei tele voltak titkokkal és megmagyarázhatatlannal”*
Coralie Fargeat, rendező
David Lynch filmjei kapukat nyitottak. Kapukat a képzelet felé. Egy végtelen mentális tér felé, ahol mindenki a saját belső világát vetíthette ki.
Bejárhattuk a filmjeit. Újra és újra visszatérhettünk hozzájuk. Tele voltak titkokkal. Tele megmagyarázhatatlan dolgokkal. És tele azzal, ami szükségtelennek tűnt, de mégis lényeges volt.
Hatalmas erő kell ahhoz, hogy valaki szándékosan határok nélküli világokat hozzon létre. Hogy utakat teremtsen, ahol az elménk szabadon követheti a saját útját. Szőnyegek, hátsó udvarok, súlyos szobák, utak. Minden tér mögött egy egész láthatatlan világ rejtőzött.
Ezek a terek nyitottá váltak a képzeletünk számára. Imádtam ezért a munkáját.
„Egy vállfa és egy kutyatál társaságában találták meg”
Abel Ferrara, rendező
Egy barátom dolgozott az eredeti Dűne forgatásán, és mesélte, hogy amikor Davidet keresték két jelenet beállítása között, egy 16 mm-es kamerával a kezében és egy fém vállfával a másikban találtak rá, miközben árnyékokat filmezett egy vízzel teli kutyatálban.
Emlékszem, amikor New York belvárosában egy moziban láttam az Eraserhead-et, és ötven évvel később Cannes-ban ott voltam az új Twin Peaks vetítésén. A „furcsa” nem egy olyan szó, amit manapság gyakran használnak egy film leírására, szinte soha. Számomra ez a legnagyobb dicséret.
Egyszer hallottam őt beszélni egy nagy jótékonysági rendezvényen, ahol a gyerekek meditációját népszerűsítette. Akárcsak a filmjeinél, azt gondoltam: „Azt akarom, ami neki van.”
„Kényelmesebbé tette a párbeszédeket”
John Carroll Lynch, rendező
2016-ban David mindössze két napot tudott felajánlani nekünk, amikor a Lucky című filmet forgattuk. Akkor éppen a Twin Peaks: The Return vágásán dolgozott. Egy kis várakozás után a jeleneteit július 4-e hétvégéjére ütemeztük. Az ő részvétele volt az egyik elem, amely lehetővé tette a film elkészítését. Nélküle nem történhetett volna meg, és teljes egészében Harry Dean Stantonért vállalta el a szerepet. A szeretetet, amelyet Harry iránt érzett, már messziről lehetett érezni.
Hálás voltam, hogy semmilyen félelmet nem éreztem, amikor találkoztunk. Egész életében dolgozott azon, hogy jelen legyen, és pontosan ezt éreztem nála: teljes jelenlétet. Színészként olyan felkészült volt, ahogyan azt elképzeltem, ahogy ő maga is elvárná a színészeitől. Módosított egy kicsit a párbeszédeken, hogy „kényelmesebbek” legyenek, és megkérdezte, hogy ez rendben van-e. Átnéztük a szöveget Dragóval és Logannel (a forgatókönyvírók), és nagyszerűen hangzott. Mindenki beleegyezett az apró változtatásokba.
A forgatáson Harry Dean Stanton küszködött egy másik színésszel folytatott párbeszéddel, és megkérdezte tőlem, mit jelent. Elmondtam neki, amit gondoltam, de ő nem volt elégedett, ezért Davidhez fordult, és azt mondta: „Érted ezt, David?” David azt válaszolta: „Igen, Harry, értem.” Harry erre: „Mit jelent?” David rám nézett. Bólintottam, és azt mondtam: „Mondd el neki.” De David így felelt: „Nem az én dolgom, Harry.”
Hányszor kerülhetett hasonló helyzetbe, amikor színészek kértek tőle segítséget? És ő mindig azt a választ adta, amit a színészeknek is érdemes lenne: „Nem az én dolgom.” Tiszta elegancia volt. Egyébként Harrynek igaza volt, és végül kivágtuk azt a párbeszédet.
David Lynch öröksége az egyedi látásmódjában és művészi hozzáállásában rejlik. A kollégái által elmondott történetek nemcsak a filmjeinek különlegességét, hanem az emberi kapcsolatainak mélységét is bemutatják. Lynch művészete és embersége olyan mércét állított, amelyet ritkán érhet el valaki a filmművészet világában.
