A Maria: Pablo Larraín rendezői bravúrja vagy kimerevített portréja?
Pablo Larraín legújabb alkotása, a Maria, a XX. századi ikonikus nők trilógiájának harmadik része, méltó folytatása a Jackie Kennedy és Diana hercegnő életét bemutató filmeknek. Azonban vajon képes-e a film egy olyan legendás alak, mint Maria Callas életének utolsó hetét úgy megragadni, hogy az egyszerre legyen intim, mégis átfogó? Ez az a kérdés, amely köré a kritikusok véleményei és a nézői érzések egyaránt összpontosulnak.
Angelina Jolie és a díva kettősége
Angelina Jolie Callas megformálásában megkapta a lehetőséget, hogy a díva nyilvánosság előtti és magánéleti oldalát egyaránt bemutassa. Jolie alakítása a kritikusok szerint egyszerre zseniális és visszafogott: a Variety dicsérte „intim, mégis emelkedett játékát,” míg a The Guardian szerint „időnként túlzottan koncentrált arra, hogy Callas tragikumát hangsúlyozza, ahelyett, hogy az életigenlésére is rámutatott volna.” Felmerül a kérdés: Jolie inkább megtestesíti, vagy újraértelmezi Callast?
Életrajzi mélységek vagy felszínes emlékképek?
Larraín filmje Callas utolsó hetére fókuszál, mégis bőségesen alkalmaz flashbackeket, hogy visszavezesse a nézőt az énekesnő karrierjének és magánéletének jelentős pillanataihoz. A Maria ezzel megpróbálja elkerülni az életrajzi filmek hagyományos kronológiáját, helyette az emlékezés és a trauma pszichológiai rétegeit hangsúlyozza. A New York Times azonban megjegyzi, hogy a film „időnként túlzottan támaszkodik a retrospektív jelenetekre, amelyek inkább fragmentáltan, mintsem kohézióban ábrázolják Callas életét.” Vajon valóban szükség van ezekre a flashbackekre, vagy az utolsó hét drámája önmagában is elegendő lenne?
Larraín egyedi vizuális világa
A rendező ismét egyedi megoldásokkal dolgozik: a fekete-fehér és színes jelenetek váltakozása nemcsak esztétikai, hanem narratív funkciót is betölt. A múltidéző jelenetek fekete-fehér tónusai a The Hollywood Reporter szerint „egyfajta melankóliát kölcsönöznek a filmnek, amely a Callasra nehezedő múlt súlyát hivatott érzékeltetni.” Kérdés, hogy ez a megközelítés erősíti-e a néző érzelmi bevonódását, vagy inkább távolságtartóvá teszi az élményt?
A jelmezek és a látványvilág
Massimo Cantini Parrini jelmezei külön kiemelkedő elemként szolgálnak. A jelmeztervező szerint Callas ikonikus öltözködési stílusa inspirációként és kihívásként is hatott a munkájára. A köntös, amelyet Parrini „páncélnak” nevezett, különösen szimbolikus: vajon mennyire sikerült ezeket a ruhadarabokat metaforaként használni, és nem csupán esztétikai elemként kezelni? A Rolling Stone kritikája szerint „a jelmezek nemcsak Callas eleganciáját, hanem sebezhetőségét is visszatükrözik.”
Szereplőgárda: Az árnyékban maradt kiválóságok?
Angelina Jolie mellett Kodi Smit-McPhee, Pierfrancesco Favino és Valeria Golino is jelentős szerepet kapott, azonban karaktereik sokszor a háttérbe szorulnak. A Los Angeles Times szerint „a mellékszereplők inkább funkcionális eszközök, semmint teljesen kibontott karakterek.” Ez vajon a Callasra irányított fókusz előnye vagy a mellékszereplők alulhasznált potenciálja?
Végszó: Callas árnyékában
A Maria nem csupán egy életrajzi film, hanem egy kísérlet arra, hogy feltárja egy ikonikus figura belső világát. Azonban felmerül a kérdés: a látványos jelmezek, a drámai operajelenetek és az érzelmes alakítások vajon elégségesek-e ahhoz, hogy Callas történetét valóban életre keltsék, vagy a film inkább az énekesnő árnyékában marad?
A világ egyik leghíresebb operaénekesnője Maria Callas, aki 1977-ben, 53 évesen szívrohamban hunyt el Párizsban.
A legfrissebb filmes cikkek
