Babits költeménye az évforduló filozófiai vonatkozásait kutatja, a mulandóság és az újrakezdés kettősségét vizsgálva. Mély gondolatiságával és gyönyörű nyelvezetével az új év kezdetének ünnepélyességét emeli ki, ugyanakkor a pillanat mulandóságát sem hagyja figyelmen kívül.
Babits Mihály: ÚJÉV
Szabad vagyok én! a legszabadabb!
Banyaként a kandallónál
többé sohasem ülök!
Ihaj! Tyuhaj! fehér a vidék:
fúj a szél, vágyaim szele:
a szél szárnyán röpülök!
Ropog a zúzmara lábam alatt.
Ihaj! Tyuhaj! fehér a vidék!
Lám most van az új esztendő.
– Szabad vagyok én, a legszabadabb!
Szerencsémnek büszke kovácsa,
parancsomra vár a jövendő.
Mily nagy vagyok én! Isten vagyok!
Imádnak a fák, a bokrok,
bár én rájuk fütyülök –
Fúj a szél, vágyaim szele,
hajlongnak a fák a bokrok,
de én tovább röpülök.
Ihaj! Tyuhaj! Fehér a vidék!
Lehullt az ég börtönfala:
belátok a végtelenbe!
Tovább, tovább! Szellőparipám!
Tovább! Túl a csillagokon!
A lét gyomrába kerengj be!
Ott, emberi szem nem látta helyen
ezen az újév-éjjelen
táncolnak a boszorkányok.
Az egyik épen szeretőm –
de különben mind szeret engem,
s szebbek, mint földi leányok!
S ma éjjel mind ölelni akar
és mind tüzes! És mind fiatal!
(bár mind van ezres is – évben: –
perc nekik az év és év a perc)
mikor Heraklit volt a nevem,
már akkor is értük égtem.
Ihaj! Tyuhaj! Fehér a vidék!
Fúj a szél! Szellőparipám,
lám most van az új esztendő!
Szeretőim felé sietek!
Mit nékem idő? Isten vagyok!
Parancsomra vár a Jövendő.
1904. jan.
